Kétesélyes

Sokat csodálkozom magamon: a két végletemen. A legyűrhetetlen optimistán és a depressziós, azonnal feladóson. Az örök vidámon és a pokoli mélységeket megjárón. Márpedig ez én vagyok, mert mind a két véglet bennem él. Énbennem.
Nehezen is viselem ezt a hullámzást, és bár még nem értem el azt a szintű kiegyensúlyozottságot, amit célul tűztem ki, meg kell, hogy jegyezzem: már sokkal ügyesebb vagyok, mint néhány éve! 😉 😊 Szóval szabadulnék a kettősségtől, a mindig pengeélen táncolástól. Nagyon!!!

Ez a leee-és-feeel állapot most nem Pom-Pomról jutott eszembe, hanem Arnoldról. A cuki Szépfiúról, aki annyira édes! Legalábbis pár percig ezt gondolom, aztán meg tudnám ölni! Délelőtt még a legszebbeket tervezem vele, estére kelve pedig már elöntötte a káposztalé az agyamat. Néha azt hangoztatom magamban milyen remek lélek, következőleg meg már a zöldszemű szörnyeteg fojtogat. Vagy én őt.

Néha azt gondolom, egyértelműen enyém a srác, néha azt, hogy esélytelen az egész, legrosszabb állapotomban pedig azt, hogy menjen a jó francba, nem is kell ő nekem!!! Inkább vagyok magamban nyugton, mint idegeskedek és bosszankodok egy nálam nyolc évvel fiatalabb, fekete srác miatt, aki Angliában él. Pedig semmi nem változik ám közben. Ez benne a szörnyű - csak a gondolatok a fejemben.

Megint ezután eszembe jut, mennyire megnyugtató volt együtt, és hogy ez a mindennapjaimban lehetne, akkor attól elovadok. Nagyszerű páros lehetnénk együtt, HA lenne elég önbizalmam!
Minden egyes alkalommal rájövök, hogy nem Arni a kérdéses, hanem én. Én!
A kocsonyaként rezgő belső világommal, a félelmeimmel, a kezeim közül kicsúszott céljaimmal, az önbizalomhiányommal. Mert meggyőződésem, hogy csak ez az egyetlen baj. A több ember által megtépázott és megalázott nőiességem félig meghalt, s a padlón fetrengve párszor öngyilkosságot követett már el magán, ami végül nem sikerült. Most az elvérzés határán nyöszörög a földön. A nő majdnem meghalt bennem, agonizál.

És akkor jön Szőke Herczeg (na jó: kifejezetten fekete, de cuki a haja) és nem kéne elijeszteni!

Hhhh...

Olyan sok sérelem van bennem, annyi csalódás, düh... Tudom ám, hogy valójában nem is másra vagyok féltékeny, mert lehet, hogy nem is volna miért, csak az (általam) alulértékelt nőiességem duzzog magában.
Hogyan kell "jó nővé" válni? Mit tegyek? Mit mondjak magamnak? Hányszor kell még az Istennek elmondania, hogy nagyszerűnek és csodásnak alkotott, mire végre elhiszem?!

Gyógyulni akarok és fejlődni. És hinni!
Önmagamban.
S.O.S. Mentsétek meg lelkemet!