A Legbékésebb Harcos

Mint korábban említettem, az éleslövészet gyakorlati vizsgán sikerült elnyernem a Legbékésebb Harcos címet. 😁

Előzményként annyit szeretnék megjegyezni, hogy sajnos sokat gyengült a szemem. Szemüvegemet először olvasáshoz írták ki, most már az étel is halványul a tányéron...

A lövészeti gyakorlás az első naptól fogva volt. Kezdve ott, hogy fegyelmezetten, alakzatban lemeneteltünk a fegyverszoba épületéhez, vigyázzban álltunk az udvaron, majd vezényszó után rajokban bevonultunk, és szám szerint, aláírással felvettük a karabélyt, a hozzá tartozó tártáskával. Visszefele ugyanez a procedúra. Ugyanígy a pisztolyokat is.
Terepen először az alakzatokat gyakoroltunk. Meg a kúszásokat -ott tört ki először a derekam. Nagy fájdalmak mellett csináltam minden hasrafekvős feladatot. Nos, úgy kellett térden kúszni például (ami gyakorlatban könyéken kúszást jelent, mert a két kezedben felemelve tartod a puskádat, nem érhet földhöz) majd hason kúszni. És gyorsan haladni előre a girbe-gurba, füves pályán 10-20 métert. Görcsben állt a hátam, húzta a nemtommi a forgómat, alig bírtam előrehaladni, és ezer tonnának éreztem magam. Azért persze kínlódtam és csináltam. (El sem akarom képzelni, mit láthatott a mögöttünk felsorakozott következő csapat?)
Ezekután a fekvelövés gyakorlása volt. Borzasztó volt számomra minden ami hasrafekvéből indult.... Aztán a mellyedet, válladat emeld is fel, mert úgy tudsz csak lőni. Nagyon fájt... Na, mindegy, csináltam.
Jött a térdelő lőállás, majd az álló, de az is olyan képtelenül hajlított derékkal, hátrapucsított fenékkel, hogy azt a testtartást az ötven környéki mammerok, mint én, tuti nem tudják felvenni! 😌 A pukkánk töltetlenül cirka 3,8 kiló. Volt, hogy csak tartani kellett előre, pár percig. Leszakadt a karunk. Ja, büntinek nagyon sokszor volt a stresszállás, fej fölé tartott karabéllyal.

Osztán tanteremben megtanultuk a fegyverünk részeit, megmondom őszintén nekem elég nehezen ment. Most tagadhatnám, de ez van. Nem minden nap találkoztam megelőzőleg helyretoló rugó vezető rudakkal, meg ilyesmikkel. Elnézést! 🙃
Mondjuk utóbb elég szoros közelségbe kerültünk, jópárszor tisztogattam minden részletét. Mert mint ahogy katonáéknál mondani szokás: "Tiszta fegyver nincs! Csak tisztított." Szóval ezzel napokig lehet bíbelődni, ha úgy akarják...

Tanultunk még több napon keresztül támadási és védekező alakzatok felvételét, csapatokban. A fegyver mindig nálunk volt. (Lőszer nélkül természetesen.) Szóval hasonfekvésből ki kellett ordítanom például, hogy "Bravo tüzelésre kész!" Alpha visszaordított, hogy "Fedezlek!" és felpattanni (hihihihi) rohanni, vagy kúszni (brrr) oda mellé. De legtöbbször rohanásból hasravágni magad. Hát, nem tudtam megszeretni. Aztán megint ordítani, hogy Bravo felsorakozott, no ekkor tűzparancsot kaptunk, hogy 200 méterre balra előre tűznyitás!" És akkor tüzet kellett nyitni. No, de hát mivel csak játszottunk úgymond, de a hangunkat kellett, hogy hallják, ezért fennhangon lőnünk kellett, a szánkkal! 😶
És nem lehetett akármit mondani!!! Karabélyos lövésnél a tűz hangja a "ticsu" volt. A gránáté "drazsé". Gyerekek, el tudjátok képzelni a helyzetet?! Fekszünk ott a nyílt mezőn, a kis ötös csapatok, most épp kettő, és épp puffogtatjuk le az ellenséget, majd haladunk előre, és mindneki (én az ötven éves fejemmel) lövök, hogy: "TICSU! TICSU!" 😎 Dobod a kézigránátot és üvöltöd, hogy "DRAZSÉ". 💣 Mire jön a válasz, hogy "detonált"!  Az őrmester meg ordít, hogy nem hallom a lövést, erre egyik csajszival egymásra néztünk és röhögtünk. "Ticsu! Ticsu!" 🤣 Ekkor görcsölt be a derekam először: a hasonfekve-röhögve lövés kombójától... 😎😆

Gyakoroltunk közelharci technikákat, hogyan szabaduljunk meg támadóinktól. Terepen sokat gyakoroltunk a testhelyzeteket, kézigránátvetést, majd a négyféle lövés protokollját. Felsorakozást a sárga zászlóhoz, majd a parancsszóra a fehérhez, végül a piroshoz. Parancsszavak sorrendje, mikor mit kell csinálni. Hogy kell lőni, mire célzok. Mikor kell kitárazni. Tár hova kerül, földre dobható-e? Fegyvert vizsgára, s milyen testhelyzettel jelzed, miután beordítottad például, hogy "Tündér szakaszvezető tüzelést befejeztem!" Mi jön ezután? Hogy kell bemutatni vizsgára a parancsnoknak a fegyvert, meg a tárakat, hogy üresek-e? Hogy fesztelenítünk? Hogy szabad felállni, és hogy kell felsorakozni, karabélyt milyen helyzetben tartom, satöbbi. Érthető módon nagyon szabályozott és szigorú a menetrend. Szóval mindezt begyakoroltuk töltények nélkül. Hétfőn vaktöltényekkel lőttünk, amitől meg is ijedtem rendesen. Nem mondom, hogy nem volt kellemes sikerélményem, de a megilletődöttségem nagyobb volt.

Kedd. Lőtér. Harmadik féle lőgyakorlatom, anatómiai célra lövés. Ötös csapatokban sorakoztunk fel a tűznyitási vonalhoz. Ötünket hárman felügyeltek, azért ez megnyugtató volt. Én sajna nem a mi századunkból való embert kaptam, hanem egy idegent. Mikor megvolt a két tárból leadott 13 lövés, vezényszó után kimentünk a lőlapokhoz. Nos, khmmm, egy lukat se fúrtam sehova 😐 De nem is halt meg senki!!! Azért ezt is vegyük figyelembe! 🤪
Nem megfeleltet kaptam, nagyon elkeseredtem. Meg kellett ismételnem a lövést. Lógó füllel caplattam a kétszáz méterre odébb lévő lőszeres asztalhoz, s vételeztem újabb 13 lőszert. Visszarohantam a helyszínre, kezdtem betárazni. Bammeg. Ez eggyel kevesebb! 🙄 Vagy csak többet tettem egyik tárba?! Elkapott a harci ideg. Kezdtem kipiszkálni a töltényeket a tárból, alig ment. Megkértem egyik srácot segítsen legyen szíves. Átszámoltuk közösen. Ez eggyel kevesebb. Mi lesz most?! Aki elhagy lőszert nagyon meghurcolják, és nem ejnye-bejnyében mérik a büntetést, hanem években. Tök ideg voltam, rohantam vissza az asztalhoz, hogy jelentem, eggyel kevesebb lőszert kaptam. Főtörzs már nyújtotta is: tessék! Csak lestem: ennyi?! Jól van. Dzsaltam vissza. Helyszínen betáraztam. Még három ötös sor volt előttem, mindennel kész lettem, és lestem őket, hogy hogyan csinálják? Átgondoltam fejben is, hogyan kéne tartani a karabélyt, és hogy az első figyelmeztető lövés után hogy fogom leadni a hat egyes lövést, aztán tárcsere után a hat kapáslövést. Szóval fejben már céloztam is, ami teljesen felesleges, mert nem látok. Nem látom az irányzék bigyuszait...  Rövidlátás.

Túlestem a lövésen. Rohanás a célalakokhoz. Hemmi. Luk csak kettő: egyik lövéssel (bocsánat!!!) nunin lőttem a nénit (oda tilos, az piros zóna, csak lábra lehetett volna) másik pedig egy centire a bal lába mellé ment. Persze az is lehet, hogy ezeket más csinálta. Nézi a vezető, nézi, mire megszólal: maga ilyen békés harcos típus? Úgy féltem, majd betojtam. Mondom, hát, ezek szerint... Nem akar még egyszer visszajönni? Mondom most vagyok itt másodszor. Felkapja a fejét, rámnéz: akkor mi már találkoztunk? Igen. És akkor is ilyen békés harcos volt? Szánom-bánom grimaszt vágtam, mondom igen. Felém fordul, kezét ilyen meditálós-szusza pózba tette, és felemelt, majdnem éneklő hangon azt mondta: "Hmmmm. Maga most elnyerte a Legbékésebb Harcos címet! Megfelelt!" Hát én elröhögtem magam, és megköszöntem. 😃😁😃

Vihogva szaladtam vissza a lőszeres asztalhoz bediktálni a számomra kiváló "megfelelt" eredményt. Az utolsó pisztolyos lövésem még hátra volt. Ekkor kérdezték a csajok, hogy na, mizu? Megvan? Meg! Meg! És mit mondtak? Gyors elmeséltem nekik, hogy egyetlen egy találatom sem volt, így elnyertem a legbékésebb harcos címet. 🤣 De már rohantam is az újabb helyre puffogtatni, ők meg jókat hahotáztak! 🤨😁

Ekkor készítette Erzsi ezt a képet. 😚

* SZUSZAAA *

Hangverseny

Hogy valami vidámabbról is írjak, képzeljétek, hangversenyre megyek jövő hétfőn! 😊

Annyira kívánja a lelkem a szépet-jót, és  a felüdítő zenét!

Mivel mostanság elég sokat jártam Kecskeméten, többször eljöttünk a Kodály Zeneiskola előtt. Mindig csodáltam azt az épületet, no meg persze Kodály munkásságát! Épp múlt héten sóhajtottam fel, hogy de szeretnék én egyszer ide eljönni, megnézni az épületet belülről! És emlegettem is lányomnak, meg Marcsi barátnőmnek, hogy mennyire mennék koncertre valahova. Zenét akarok. Élőben! Valami szép, lélekemelő muzsikát!
Hétvégén ellátogat hozzám a barátnőm, így említettem is neki újfent, hogy keresni fogok valami koncertet a megyében valahol, mert el muszáj mennünk valami ilyen helyre is, vagy színházba. Is.

Mit ad Isten? 😊 Pár napja neten szembejön a hirdetés: Varnus Xavér orgonakoncertet ad egy beteg kislány javára, a kecskeméti Kodály Zoltán Zeneiskolában!!! 😍 El nem tudom mondani az örömet, amit éreztem! 🙏 Koncert is, és pont ott is, és ilyen szép! 😊 No, lecsaptam két jegyre rögvest, itt vannak a zsebemben, és jövő hétfő délután 3-kor ott fogok másodmagammal csücsülni egy hatalmas orgona alatt, egy jó meleg teremben, és csodálatos muzsikát fogok hallgatni! 😊 💗

Annyira örülök! 😊

Marcsinak persze ez titok, meglepetést akarok szerezni neki. 

Alig várom!!! 
Hát, így teljesüljenek a kívánságaink! 💙 💙 💙

https://www.youtube.com/watch?v=FHNLdHe8uxY&list=RDFHNLdHe8uxY&start_radio=1

Éleslövészet vizsga -képekben

 1. Közös f@sás az előttünk álló feladatoktól (de azért próbáltunk mosolyogni, amennyire ment. Megj.: még wc-re is csak engedéllyel, alakzatban mehettünk)

2. Itt már lelőttük a pisztoly szakalapot. Nekem "jó" lett, mert határozott voltam (asszem). Ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy akár a céltáblákat is eltaláltam volna!
Oli meg lőtt elsőre egy TIZEST!!! 😯 😁

Gondoltam, a SZTÁR megengedi, hogy fotózkodjam vele...

3. Nos, mindenki a sztárral akart fotózkodni! 😁
 Orsós szak.vez. is, akinek mellesleg a sok fényképet köszönhetjük!

4. Így izgultok ti!
 (Hányás határáig, de azért mosolygunk)

5. Úgy emlékszem, itt már lőttünk karabély szakalapot, árokugrással, 100 méterre lévő céltáblához kifutással, mif@szommal; már csak kettő lövéstípus volt hátra.
Vérnyomásunk nem kívánt kávét...

6. Tájkép
Arrafelé vannak a békeműveleti céltáblák, anatómiai alakokkal
(Fujjj!)

7. A "Legbékésebb Harcos" 😁
Ez egy külön történet, megírom majd! 
Karabély/2-n túl. Felszabadulva. 
Épp pisztolylőszert veszek fel a következő vizsgagyakorlathoz.
A sisak kb. 2 kiló. Kitörik tőle az ember nyaka.

8.Megfáradnak a legifjabbak is.

Hazafele, mármint Dócról Kecskemétre.

Hullafáradtan.

9. Olivér útitársa Erzsi, az Orsós

Naon szeretnivaló nőci amúgy

10. Kedveskéim a szenvedésben 😊

11. Mielőtt hazamennénk, még 20 perc fegyvertisztítás.
Ez este 6-kor volt. 3/4 8-ra értünk haza.
Olinak két gépkarabély is jutott.

12. Ott fenn, bal oldalon a szőke fej, az vagyok én.
Pucolgatom én is az AK-mat.

13. És végül: nem mindenki tudta a kiképzésen, hogy Anya-Fia vagyunk.
Óvakodtam rátelepedni Olira. Hagytam szabadon létezni.
Na, de most, itt muszáj volt egy kicsit megütyülü-pütyülizni!!! 😁
Adjál csak egy puszit Anyucikának! 😘

Te, elsőre 10-est lövő, SZTÁR!!! 😁

Mások is jót nevettek 😊

Hadisírgondozás

 Avagy így gereblyéztek ti! 😁

Hétfőn harmad (katona) magammal a helyi temetőbe látogattunk el (ki?) és jópár idős személy társaságában alaposan meggondoztuk a hadisírokat.

Először az oroszokét, majd a magyarjainkét. Rájuk fért!

Nyugállományú katona-, illetve rendőrtisztek is részt vettek a munkában. Három aranyos idős embert ismertem közülük: egyikük Péter bácsi volt, aki még tanított engem töriből két évig általánosban, igazgatóként. Kedves lénye felnőtt életemig emlékezetes maradt. (Én 4-est adtam volna a feleletemre, de ő megadta az 5-öst) Azt mondja, Amálka, milyen régen is volt már az! Vagyis nem! Mondom, de igen, már nagyon régen volt, több, mint harminc éve! 😯 😊

A másik ismerős arc Vilma ex-zöldségbeszállító bácsija volt, rá is kérdeztem, emlékszik-e rám? Emlékezett. Majd jól megdicsértem neki Vilmát, milyen ügyesen kertészkedik!

Nekem sok emlékem felelevenedett míg a temetőben dolgoztunk: én fiatalságomtól sokat jártam mamával ki a sírokat rendbe tenni, na meg a gyalogút a temetőn keresztül vezetett Őhozzá. Elsőre lehet, hogy furán hangzik, de piacról is sokan jártak arra haza: szép, ápolt, virágos temető volt, nagy fákkal: mint egy szépen ápolt park!

Bocsorisvili százados sírját is láttam, a fekete márványtáblába gravírozott fotójával. Neki az a története, hogy itt esett el a fronton, és a felesége hosszú-hosszú évekig kerestette a háború után... (...) Az oözvegy később még idős korában is ellátogatott Kiskőrösre, amíg egészsége engedte, mi középiskolások pedig ünnepi műsorral emlékeztünk meg a szovjet hősökről, és a férjéről. Virágot is kapott mindig Izolda Bocsorisvili asszony. Valahogy nem tudom elfelejteni...

Szóval így történt ez.
Ui.: sosem gondoltam volna, hogy valaha lefényképezik azt, hogy hogyan horolok és gereblyézek! 😁 Hiába no, a zahorai homokos szőlőkben szerzett tapasztalat, az tapasztalat! 😉

TISZTELET A HAZÁÉRT ELESETT HŐSÖKNEK!

Kiképezve!

Tegnap délután letelt a közel egy hónapos katonai kiképzésem, örömmel jelentem, hogy szakaszvezető lettem. (Aki esetleg nem tudná a rendfokozatok sorrendjét -nem feltételezek ilyet!- annak felsorolom, hogy az első a közkatona, a második az őrvezető, a harmadik a tizedes, a negyedik a szakaszvezető. Másnéven szakszi vagy műanyag százados)

Nos, ezen felül -hogy vége a kiképzésnek, és sikeresen teljesítettem- sajnos semmi pozitívat nem állíthatok a katonaságról. 😪 Ja de: jó volt a kaja, finom ebédeket főztek a repbázison!

Minden napra jutott valami alávaló szivatás, és most nem a katonai tesi nehéz mivoltára gondolok, hanem szervezetlenségre, fejetlenségre, gorombaságra (ne, ne keverjük össze a határozott parancsadással) és a másikra mutogatásra, aminek természetesen mindig az issza meg a levét, aki  a sor legvégén áll. És ezek mi voltunk (tegnapelőttig) a közkatonák.
Információáramlás az előljárók közt kínkeserves, tanítani nem tudnak, leszámítva eddig kettő embert az összesből. Számonkérni viszont nagyon megy, mindenkinek. Főleg annak, akinek se tehetsége, se kedve nem volt tanítani, a visszakérdezést viszont nagyon élvezték! A tudás hiányát a káromkodásban és paraszt stílusban vélték kipótolni. Ha néha mertünk szólni, hogy ezt nem vettük még, vagy nem tanultuk, akkor megsértődtek. És megbüntettek! Lehet, hogy eltelt egy vagy két nap, lehet, hogy egy hét is, de nem felejtettek. 

A kiképzésről csak annyit, hogy kutya kemény volt: futottam, katonai tesiztem, hasonkúsztam fegyverrel, loholtam szántásban, erdőben málhával, alpha-bravo csoportokban éket alkotva futottam-hasaltam-lőttem (lőszer nélkül természetesen) a csapatommal, függeszkedtem vasrúdon, fegyverszobára jártam gázálarccal, rohamsisakkal, tármellénnyel felöltözködve. Áztam-fáztam, szó szerint. Volt, hogy másfél órát kint gyakoroltuk terepen a lőfogásokat és testhelyzeteket, miközben vígan zuhogott az eső. Minden nap vezettem hajnalban és délután 60-60 kilométert. Este csak gyors bevásárlásra,  zuhanyra, pár falat vacsira és a másnapi ruha kikészítésére futotta az erőből, meg alvásra.
A második hét közepére lebetegedtem, durván, annyira ki voltam már facsarva. És az ideg is dolgozott, mert mindig csak szidtak minket. Soha semmit se tudtunk jól csinálni.  Bizonyára a hideg kövön való fekvés hasizomgyakorlatokhoz, és az esőben egy szál zubbonyban történő menetelés sem tett jót. Ezesetben le kellett vennünk a polár fölsőnket egy (azaz 1) ember miatt, aki otthon felejtette, mivel mindig egységesnek kell lenni a kinézetnek. Bőrig áztunk mind a negyvenen, ja persze erre már rávehettük a polárt ebéd után, úgy mentünk ki délután ismét gépkarabéllyal formagyakorlatokra. Írtam dogát csonkolt és szakított sebekből, artériás vérzés csillapításából, fegyverismeretből. Vizsgáztam gépkarabély és revolverező pisztoly szétszereléséből, összerakásából, valamint négyféle lövésmódból, éleslövészeten, lőtéren.
Ha létezik dolog, amibe valaha is fizikálisan és szellemileg maximálisan beleadtam magam, no, akkor ez az volt! Én most nem 100%-omat nyújtottam, hanem 130-at legalább, mert a feladat meghaladott engemet! Négyszer akartam feladni, mert elfogyott a fizikális erőm, konkrétan a térdem miatt felállni nem tudtam, a megerőltetés miatt. Nem tudtam behajlítani a lábam, nem tudtam letérdelni a feladathoz, annyira bedurrantak az izmaim. Háromféle vitamint szedtem, s kenegettem magam, hogy ülni-járni tudjak másnap, és teljesíteni tudjak a reggeli edzéseken. Sántikáltam, nyögtem, de erőltettem mindent. A forgóm begyulladt, és sikítozott, hogy többet ne fussak! 
Fejben igazából csak a geciségeken akadtam ki, a fegyelmezettség nagyon megy nekem, a hallgatás is, a fejben leválás másokról, meg az, hogy ne érdekeljen senki! Vacakul hangzik tudom, de ide ez kell! A folyamatos készültség is jól ment. Egyedül az igazságtalanság, meg a hülyeség az elfogadhatatlan számomra. Meg amikor saját érdekében a feljebbvaló hazudik... az nagyon kiábrándító.

Nálam a lövészetvizsga napján dőlt el, hogy ennyi és ne tovább! A felelőtlenség és szándékos kitolások miatt. Sajnos teljesen átláttam -a magam szintjén persze, ahol én állok a szervezetben- a katonaság belső működését -és nem tetszik! 
Ha kórházszolgálat nem indul, talán 1-2 díszelgést elvállalok még jövőre, ha muszáj ahhoz, hogy megkapjam az éves rendelkezésre állási díjamat a nyáron. Aztán leszerelek!

Hát ennyi, Drágáim! Részemről a csalódás!!!
De azért erőt, egészséget! 😊 😘