2021. november 22., hétfő

Irányíthatatlan szerelem

 Felsültem...

Szerelmi ügyekben. Teljesen.

Pedig, ha valaki éveket szánt rá, hogy kidolgozza magát lelkileg, hogy taktikákat-praktikákat-okosságokat tanuljon, hogy imádkozzon a jó jövőjéért -szerelmi ügyekben is- hát akkor az én vagyok. Igyekszem foglalkozni magammal, ami nekem nagyon nehéz, mert senkitől se láttam a nőiség mibenlétét a családomban. Milyen az igazi NŐ? Csak puhatolózom, tapogatózom, néha felvillan valami fény, és igazán használható tudást is találtam hozzá, úgy érzem. És a Feljebbvaló is a tenyerén tart - a bajok felett lebegek. Nincs már régről hozott fájdalmam, bánatom, semmi. Persze töröttségem van, lehet, hogy nem sok, csak egy, úgy egyben, de az jó mély... Azt hiszem, érződik rajtam ez az elmondhatatlan, mély fájdalom.

Mostanság egyébként kezdek rátalálni magamra.
Valószínű ezt vette észre rajtam J. is, aki visszatért a két évvel ezelőtti múltamból. Nem kéne foglalkoznom vele sok ok miatt, de nem tudok nem rá gondolni. A szerelmes dalok nekem róla szólnak, ő bennük a nagy Ő. Csacsi dolog, igaz? Lehetetlenségekbe szerelmesnek lenni. Vajon mitől bolondulunk meg valakiért, a másikért meg nem! Mitől kell egy valaki, és mitől nem a másik?

Annyira érzem a szívét, a lényét, olyan kellemes társaság! Megismertem pár kellemetlen dolgát is, de a jó sokkal-sokkal több vele kapcsolatban. Érzem az ő töröttségének is a lényegét. Megoldható. Meggyógyítható.

Hhhh...... Franc!!! Miért? Miért? Miért???????

Az eszemet kordában tudom tartani, az érzelmeimet nem. Röpdösnek ki tudja, hány felé... Fel, le, összevissza, s mindig ugyanoda.

Elég, ha a jól-létünk miatt lemondunk mindenről, és akkor simán csak megúszunk mindent, és soha nem lesz semmi bajunk? De legfőképpen soha semmi sem lesz. Elég?
Vagy jobban megéri azt a kicsi jót is elfogadni az élettől? Befogadni, ami jó lehet? Amennyi jó az lehet?

Annyira pocsékul vagyok! :( Sírhatrnékom van. Úgy szeretem ezt a férfit!  Valami elképesztő hatással van rám.

Tudom, amit tudok, de nem tudom ugyanúgy érezni is... 
Nem tudok jó, szép, pezsdítő dolgok nélkül élni. Nem tudok öröm nélkül élni.

Nyaf-nyaf- nyaf!
Pá!


2021. november 2., kedd

Bolond, aki sír

Bolond, aki sír egy lány után! 

Én mégis megteszem majd ezután.


Végtelen szomorúság ül a szívemen!... 😪😪😪 Csabi fiam hat év után szakított a barátnőjével. El kell, hogy fogadjam a döntését, nyilvánvalóan, el is fogom. De most, ahogy a közös képeiket nézegetem, csak folynak a könnyeim. Annyira szeret(t)em ezt a lányt!

Ég áldjon pici Lányom, Vivi!

Adjon az Isten Neked MINDEN JÓT! Ahogy érdemled!❤❤❤

Ölel: "A Világ Legjobb Anyósa" - ahogy hívtál ❤







2021. november 1., hétfő

Mindenki élje úgy az életét, ahogy akarja

Az élet szépen halad előre -egy síkon.

Másikon meg mindenki egy önző-szar-szemétláda 😪😪😪

Annyira elegem van!

Nem akarok törődni senkivel!!! Csináljon mindenki amit akar! 

Csak engem hagyjanak békén! 😭

2021. október 27., szerda

A Legbékésebb Harcos

Mint korábban említettem, az éleslövészet gyakorlati vizsgán sikerült elnyernem a Legbékésebb Harcos címet. 😁

Előzményként annyit szeretnék megjegyezni, hogy sajnos sokat gyengült a szemem. Szemüvegemet először olvasáshoz írták ki, most már az étel is halványul a tányéron...

A lövészeti gyakorlás az első naptól fogva volt. Kezdve ott, hogy fegyelmezetten, alakzatban lemeneteltünk a fegyverszoba épületéhez, vigyázzban álltunk az udvaron, majd vezényszó után rajokban bevonultunk, és szám szerint, aláírással felvettük a karabélyt, a hozzá tartozó tártáskával. Visszefele ugyanez a procedúra. Ugyanígy a pisztolyokat is.
Terepen először az alakzatokat gyakoroltunk. Meg a kúszásokat -ott tört ki először a derekam. Nagy fájdalmak mellett csináltam minden hasrafekvős feladatot. Nos, úgy kellett térden kúszni például (ami gyakorlatban könyéken kúszást jelent, mert a két kezedben felemelve tartod a puskádat, nem érhet földhöz) majd hason kúszni. És gyorsan haladni előre a girbe-gurba, füves pályán 10-20 métert. Görcsben állt a hátam, húzta a nemtommi a forgómat, alig bírtam előrehaladni, és ezer tonnának éreztem magam. Azért persze kínlódtam és csináltam. (El sem akarom képzelni, mit láthatott a mögöttünk felsorakozott következő csapat?)
Ezekután a fekvelövés gyakorlása volt. Borzasztó volt számomra minden ami hasrafekvéből indult.... Aztán a mellyedet, válladat emeld is fel, mert úgy tudsz csak lőni. Nagyon fájt... Na, mindegy, csináltam.
Jött a térdelő lőállás, majd az álló, de az is olyan képtelenül hajlított derékkal, hátrapucsított fenékkel, hogy azt a testtartást az ötven környéki mammerok, mint én, tuti nem tudják felvenni! 😌 A pukkánk töltetlenül cirka 3,8 kiló. Volt, hogy csak tartani kellett előre, pár percig. Leszakadt a karunk. Ja, büntinek nagyon sokszor volt a stresszállás, fej fölé tartott karabéllyal.

Osztán tanteremben megtanultuk a fegyverünk részeit, megmondom őszintén nekem elég nehezen ment. Most tagadhatnám, de ez van. Nem minden nap találkoztam megelőzőleg helyretoló rugó vezető rudakkal, meg ilyesmikkel. Elnézést! 🙃
Mondjuk utóbb elég szoros közelségbe kerültünk, jópárszor tisztogattam minden részletét. Mert mint ahogy katonáéknál mondani szokás: "Tiszta fegyver nincs! Csak tisztított." Szóval ezzel napokig lehet bíbelődni, ha úgy akarják...

Tanultunk még több napon keresztül támadási és védekező alakzatok felvételét, csapatokban. A fegyver mindig nálunk volt. (Lőszer nélkül természetesen.) Szóval hasonfekvésből ki kellett ordítanom például, hogy "Bravo tüzelésre kész!" Alpha visszaordított, hogy "Fedezlek!" és felpattanni (hihihihi) rohanni, vagy kúszni (brrr) oda mellé. De legtöbbször rohanásból hasravágni magad. Hát, nem tudtam megszeretni. Aztán megint ordítani, hogy Bravo felsorakozott, no ekkor tűzparancsot kaptunk, hogy 200 méterre balra előre tűznyitás!" És akkor tüzet kellett nyitni. No, de hát mivel csak játszottunk úgymond, de a hangunkat kellett, hogy hallják, ezért fennhangon lőnünk kellett, a szánkkal! 😶
És nem lehetett akármit mondani!!! Karabélyos lövésnél a tűz hangja a "ticsu" volt. A gránáté "drazsé". Gyerekek, el tudjátok képzelni a helyzetet?! Fekszünk ott a nyílt mezőn, a kis ötös csapatok, most épp kettő, és épp puffogtatjuk le az ellenséget, majd haladunk előre, és mindneki (én az ötven éves fejemmel) lövök, hogy: "TICSU! TICSU!" 😎 Dobod a kézigránátot és üvöltöd, hogy "DRAZSÉ". 💣 Mire jön a válasz, hogy "detonált"!  Az őrmester meg ordít, hogy nem hallom a lövést, erre egyik csajszival egymásra néztünk és röhögtünk. "Ticsu! Ticsu!" 🤣 Ekkor görcsölt be a derekam először: a hasonfekve-röhögve lövés kombójától... 😎😆

Gyakoroltunk közelharci technikákat, hogyan szabaduljunk meg támadóinktól. Terepen sokat gyakoroltunk a testhelyzeteket, kézigránátvetést, majd a négyféle lövés protokollját. Felsorakozást a sárga zászlóhoz, majd a parancsszóra a fehérhez, végül a piroshoz. Parancsszavak sorrendje, mikor mit kell csinálni. Hogy kell lőni, mire célzok. Mikor kell kitárazni. Tár hova kerül, földre dobható-e? Fegyvert vizsgára, s milyen testhelyzettel jelzed, miután beordítottad például, hogy "Tündér szakaszvezető tüzelést befejeztem!" Mi jön ezután? Hogy kell bemutatni vizsgára a parancsnoknak a fegyvert, meg a tárakat, hogy üresek-e? Hogy fesztelenítünk? Hogy szabad felállni, és hogy kell felsorakozni, karabélyt milyen helyzetben tartom, satöbbi. Érthető módon nagyon szabályozott és szigorú a menetrend. Szóval mindezt begyakoroltuk töltények nélkül. Hétfőn vaktöltényekkel lőttünk, amitől meg is ijedtem rendesen. Nem mondom, hogy nem volt kellemes sikerélményem, de a megilletődöttségem nagyobb volt.

Kedd. Lőtér. Harmadik féle lőgyakorlatom, anatómiai célra lövés. Ötös csapatokban sorakoztunk fel a tűznyitási vonalhoz. Ötünket hárman felügyeltek, azért ez megnyugtató volt. Én sajna nem a mi századunkból való embert kaptam, hanem egy idegent. Mikor megvolt a két tárból leadott 13 lövés, vezényszó után kimentünk a lőlapokhoz. Nos, khmmm, egy lukat se fúrtam sehova 😐 De nem is halt meg senki!!! Azért ezt is vegyük figyelembe! 🤪
Nem megfeleltet kaptam, nagyon elkeseredtem. Meg kellett ismételnem a lövést. Lógó füllel caplattam a kétszáz méterre odébb lévő lőszeres asztalhoz, s vételeztem újabb 13 lőszert. Visszarohantam a helyszínre, kezdtem betárazni. Bammeg. Ez eggyel kevesebb! 🙄 Vagy csak többet tettem egyik tárba?! Elkapott a harci ideg. Kezdtem kipiszkálni a töltényeket a tárból, alig ment. Megkértem egyik srácot segítsen legyen szíves. Átszámoltuk közösen. Ez eggyel kevesebb. Mi lesz most?! Aki elhagy lőszert nagyon meghurcolják, és nem ejnye-bejnyében mérik a büntetést, hanem években. Tök ideg voltam, rohantam vissza az asztalhoz, hogy jelentem, eggyel kevesebb lőszert kaptam. Főtörzs már nyújtotta is: tessék! Csak lestem: ennyi?! Jól van. Dzsaltam vissza. Helyszínen betáraztam. Még három ötös sor volt előttem, mindennel kész lettem, és lestem őket, hogy hogyan csinálják? Átgondoltam fejben is, hogyan kéne tartani a karabélyt, és hogy az első figyelmeztető lövés után hogy fogom leadni a hat egyes lövést, aztán tárcsere után a hat kapáslövést. Szóval fejben már céloztam is, ami teljesen felesleges, mert nem látok. Nem látom az irányzék bigyuszait...  Rövidlátás.

Túlestem a lövésen. Rohanás a célalakokhoz. Hemmi. Luk csak kettő: egyik lövéssel (bocsánat!!!) nunin lőttem a nénit (oda tilos, az piros zóna, csak lábra lehetett volna) másik pedig egy centire a bal lába mellé ment. Persze az is lehet, hogy ezeket más csinálta. Nézi a vezető, nézi, mire megszólal: maga ilyen békés harcos típus? Úgy féltem, majd betojtam. Mondom, hát, ezek szerint... Nem akar még egyszer visszajönni? Mondom most vagyok itt másodszor. Felkapja a fejét, rámnéz: akkor mi már találkoztunk? Igen. És akkor is ilyen békés harcos volt? Szánom-bánom grimaszt vágtam, mondom igen. Felém fordul, kezét ilyen meditálós-szusza pózba tette, és felemelt, majdnem éneklő hangon azt mondta: "Hmmmm. Maga most elnyerte a Legbékésebb Harcos címet! Megfelelt!" Hát én elröhögtem magam, és megköszöntem. 😃😁😃

Vihogva szaladtam vissza a lőszeres asztalhoz bediktálni a számomra kiváló "megfelelt" eredményt. Az utolsó pisztolyos lövésem még hátra volt. Ekkor kérdezték a csajok, hogy na, mizu? Megvan? Meg! Meg! És mit mondtak? Gyors elmeséltem nekik, hogy egyetlen egy találatom sem volt, így elnyertem a legbékésebb harcos címet. 🤣 De már rohantam is az újabb helyre puffogtatni, ők meg jókat hahotáztak! 🤨😁

Ekkor készítette Erzsi ezt a képet. 😚



* SZUSZAAA *

Hangverseny

Hogy valami vidámabbról is írjak, képzeljétek, hangversenyre megyek jövő hétfőn! 😊

Annyira kívánja a lelkem a szépet-jót, és  a felüdítő zenét!

Mivel mostanság elég sokat jártam Kecskeméten, többször eljöttünk a Kodály Zeneiskola előtt. Mindig csodáltam azt az épületet, no meg persze Kodály munkásságát! Épp múlt héten sóhajtottam fel, hogy de szeretnék én egyszer ide eljönni, megnézni az épületet belülről! És emlegettem is lányomnak, meg Marcsi barátnőmnek, hogy mennyire mennék koncertre valahova. Zenét akarok. Élőben! Valami szép, lélekemelő muzsikát!
Hétvégén ellátogat hozzám a barátnőm, így említettem is neki újfent, hogy keresni fogok valami koncertet a megyében valahol, mert el muszáj mennünk valami ilyen helyre is, vagy színházba. Is.

Mit ad Isten? 😊 Pár napja neten szembejön a hirdetés: Varnus Xavér orgonakoncertet ad egy beteg kislány javára, a kecskeméti Kodály Zoltán Zeneiskolában!!! 😍 El nem tudom mondani az örömet, amit éreztem! 🙏 Koncert is, és pont ott is, és ilyen szép! 😊 No, lecsaptam két jegyre rögvest, itt vannak a zsebemben, és jövő hétfő délután 3-kor ott fogok másodmagammal csücsülni egy hatalmas orgona alatt, egy jó meleg teremben, és csodálatos muzsikát fogok hallgatni! 😊 💗

Annyira örülök! 😊

Marcsinak persze ez titok, meglepetést akarok szerezni neki. 

Alig várom!!! 
Hát, így teljesüljenek a kívánságaink! 💙 💙 💙


https://www.youtube.com/watch?v=FHNLdHe8uxY&list=RDFHNLdHe8uxY&start_radio=1


2021. október 26., kedd

Éleslövészet vizsga -képekben

 1. Közös f@sás az előttünk álló feladatoktól (de azért próbáltunk mosolyogni, amennyire ment. Megj.: még wc-re is csak engedéllyel, alakzatban mehettünk)





2. Itt már lelőttük a pisztoly szakalapot. Nekem "jó" lett, mert határozott voltam (asszem). Ami egyáltalán nem jelenti azt, hogy akár a céltáblákat is eltaláltam volna!
Oli meg lőtt elsőre egy TIZEST!!! 😯 😁
Gondoltam, a SZTÁR megengedi, hogy fotózkodjam vele...





3. Nos, mindenki a sztárral akart fotózkodni! 😁
 Orsós szak.vez. is, akinek mellesleg a sok fényképet köszönhetjük!





4. Így izgultok ti!
 (Hányás határáig, de azért mosolygunk)





5. Úgy emlékszem, itt már lőttünk karabély szakalapot, árokugrással, 100 méterre lévő céltáblához kifutással, mif@szommal; már csak kettő lövéstípus volt hátra.
Vérnyomásunk nem kívánt kávét...





6. Tájkép
Arrafelé vannak a békeműveleti céltáblák, anatómiai alakokkal
(Fujjj!)






7. A "Legbékésebb Harcos" 😁
Ez egy külön történet, megírom majd! 
Karabély/2-n túl. Felszabadulva. 
Épp pisztolylőszert veszek fel a következő vizsgagyakorlathoz.
A sisak kb. 2 kiló. Kitörik tőle az ember nyaka.



8.Megfáradnak a legifjabbak is.
Hazafele, mármint Dócról Kecskemétre.
Hullafáradtan.




9. Olivér útitársa Erzsi, az Orsós
Naon szeretnivaló nőci amúgy




10. Kedveskéim a szenvedésben 😊





11. Mielőtt hazamennénk, még 20 perc fegyvertisztítás.
Ez este 6-kor volt. 3/4 8-ra értünk haza.
Olinak két gépkarabély is jutott.





12. Ott fenn, bal oldalon a szőke fej, az vagyok én.
Pucolgatom én is az AK-mat.





13. És végül: nem mindenki tudta a kiképzésen, hogy Anya-Fia vagyunk.
Óvakodtam rátelepedni Olira. Hagytam szabadon létezni.
Na, de most, itt muszáj volt egy kicsit megütyülü-pütyülizni!!! 😁
Adjál csak egy puszit Anyucikának! 😘
Te, elsőre 10-est lövő, SZTÁR!!! 😁
Mások is jót nevettek 😊





























Hadisírgondozás

 Avagy így gereblyéztek ti! 😁

Hétfőn harmad (katona) magammal a helyi temetőbe látogattunk el (ki?) és jópár idős személy társaságában alaposan meggondoztuk a hadisírokat.

Először az oroszokét, majd a magyarjainkét. Rájuk fért!

Nyugállományú katona-, illetve rendőrtisztek is részt vettek a munkában. Három aranyos idős embert ismertem közülük: egyikük Péter bácsi volt, aki még tanított engem töriből két évig általánosban, igazgatóként. Kedves lénye felnőtt életemig emlékezetes maradt. (Én 4-est adtam volna a feleletemre, de ő megadta az 5-öst) Azt mondja, Amálka, milyen régen is volt már az! Vagyis nem! Mondom, de igen, már nagyon régen volt, több, mint harminc éve! 😯 😊

A másik ismerős arc Vilma ex-zöldségbeszállító bácsija volt, rá is kérdeztem, emlékszik-e rám? Emlékezett. Majd jól megdicsértem neki Vilmát, milyen ügyesen kertészkedik!

Nekem sok emlékem felelevenedett míg a temetőben dolgoztunk: én fiatalságomtól sokat jártam mamával ki a sírokat rendbe tenni, na meg a gyalogút a temetőn keresztül vezetett Őhozzá. Elsőre lehet, hogy furán hangzik, de piacról is sokan jártak arra haza: szép, ápolt, virágos temető volt, nagy fákkal: mint egy szépen ápolt park!

Bocsorisvili százados sírját is láttam, a fekete márványtáblába gravírozott fotójával. Neki az a története, hogy itt esett el a fronton, és a felesége hosszú-hosszú évekig kerestette a háború után... (...) Az oözvegy később még idős korában is ellátogatott Kiskőrösre, amíg egészsége engedte, mi középiskolások pedig ünnepi műsorral emlékeztünk meg a szovjet hősökről, és a férjéről. Virágot is kapott mindig Izolda Bocsorisvili asszony. Valahogy nem tudom elfelejteni...

Szóval így történt ez.
Ui.: sosem gondoltam volna, hogy valaha lefényképezik azt, hogy hogyan horolok és gereblyézek! 😁 Hiába no, a zahorai homokos szőlőkben szerzett tapasztalat, az tapasztalat! 😉








TISZTELET A HAZÁÉRT ELESETT HŐSÖKNEK!









2021. október 21., csütörtök

Kiképezve!

Tegnap délután letelt a közel egy hónapos katonai kiképzésem, örömmel jelentem, hogy szakaszvezető lettem. (Aki esetleg nem tudná a rendfokozatok sorrendjét -nem feltételezek ilyet!- annak felsorolom, hogy az első a közkatona, a második az őrvezető, a harmadik a tizedes, a negyedik a szakaszvezető. Másnéven szakszi vagy műanyag százados)

Nos, ezen felül -hogy vége a kiképzésnek, és sikeresen teljesítettem- sajnos semmi pozitívat nem állíthatok a katonaságról. 😪 Ja de: jó volt a kaja, finom ebédeket főztek a repbázison!

Minden napra jutott valami alávaló szivatás, és most nem a katonai tesi nehéz mivoltára gondolok, hanem szervezetlenségre, fejetlenségre, gorombaságra (ne, ne keverjük össze a határozott parancsadással) és a másikra mutogatásra, aminek természetesen mindig az issza meg a levét, aki  a sor legvégén áll. És ezek mi voltunk (tegnapelőttig) a közkatonák.
Információáramlás az előljárók közt kínkeserves, tanítani nem tudnak, leszámítva eddig kettő embert az összesből. Számonkérni viszont nagyon megy, mindenkinek. Főleg annak, akinek se tehetsége, se kedve nem volt tanítani, a visszakérdezést viszont nagyon élvezték! A tudás hiányát a káromkodásban és paraszt stílusban vélték kipótolni. Ha néha mertünk szólni, hogy ezt nem vettük még, vagy nem tanultuk, akkor megsértődtek. És megbüntettek! Lehet, hogy eltelt egy vagy két nap, lehet, hogy egy hét is, de nem felejtettek. 

A kiképzésről csak annyit, hogy kutya kemény volt: futottam, katonai tesiztem, hasonkúsztam fegyverrel, loholtam szántásban, erdőben málhával, alpha-bravo csoportokban éket alkotva futottam-hasaltam-lőttem (lőszer nélkül természetesen) a csapatommal, függeszkedtem vasrúdon, fegyverszobára jártam gázálarccal, rohamsisakkal, tármellénnyel felöltözködve. Áztam-fáztam, szó szerint. Volt, hogy másfél órát kint gyakoroltuk terepen a lőfogásokat és testhelyzeteket, miközben vígan zuhogott az eső. Minden nap vezettem hajnalban és délután 60-60 kilométert. Este csak gyors bevásárlásra,  zuhanyra, pár falat vacsira és a másnapi ruha kikészítésére futotta az erőből, meg alvásra.
A második hét közepére lebetegedtem, durván, annyira ki voltam már facsarva. És az ideg is dolgozott, mert mindig csak szidtak minket. Soha semmit se tudtunk jól csinálni.  Bizonyára a hideg kövön való fekvés hasizomgyakorlatokhoz, és az esőben egy szál zubbonyban történő menetelés sem tett jót. Ezesetben le kellett vennünk a polár fölsőnket egy (azaz 1) ember miatt, aki otthon felejtette, mivel mindig egységesnek kell lenni a kinézetnek. Bőrig áztunk mind a negyvenen, ja persze erre már rávehettük a polárt ebéd után, úgy mentünk ki délután ismét gépkarabéllyal formagyakorlatokra. Írtam dogát csonkolt és szakított sebekből, artériás vérzés csillapításából, fegyverismeretből. Vizsgáztam gépkarabély és revolverező pisztoly szétszereléséből, összerakásából, valamint négyféle lövésmódból, éleslövészeten, lőtéren.
Ha létezik dolog, amibe valaha is fizikálisan és szellemileg maximálisan beleadtam magam, no, akkor ez az volt! Én most nem 100%-omat nyújtottam, hanem 130-at legalább, mert a feladat meghaladott engemet! Négyszer akartam feladni, mert elfogyott a fizikális erőm, konkrétan a térdem miatt felállni nem tudtam, a megerőltetés miatt. Nem tudtam behajlítani a lábam, nem tudtam letérdelni a feladathoz, annyira bedurrantak az izmaim. Háromféle vitamint szedtem, s kenegettem magam, hogy ülni-járni tudjak másnap, és teljesíteni tudjak a reggeli edzéseken. Sántikáltam, nyögtem, de erőltettem mindent. A forgóm begyulladt, és sikítozott, hogy többet ne fussak! 
Fejben igazából csak a geciségeken akadtam ki, a fegyelmezettség nagyon megy nekem, a hallgatás is, a fejben leválás másokról, meg az, hogy ne érdekeljen senki! Vacakul hangzik tudom, de ide ez kell! A folyamatos készültség is jól ment. Egyedül az igazságtalanság, meg a hülyeség az elfogadhatatlan számomra. Meg amikor saját érdekében a feljebbvaló hazudik... az nagyon kiábrándító.

Nálam a lövészetvizsga napján dőlt el, hogy ennyi és ne tovább! A felelőtlenség és szándékos kitolások miatt. Sajnos teljesen átláttam -a magam szintjén persze, ahol én állok a szervezetben- a katonaság belső működését -és nem tetszik! 
Ha kórházszolgálat nem indul, talán 1-2 díszelgést elvállalok még jövőre, ha muszáj ahhoz, hogy megkapjam az éves rendelkezésre állási díjamat a nyáron. Aztán leszerelek!

Hát ennyi, Drágáim! Részemről a csalódás!!!
De azért erőt, egészséget! 😊 😘


2021. augusztus 21., szombat

Egyedül

A gyermekeim a nagyapjuk és apjuk társaságával egy szomszédos település várromjánál vannak piknikezni barát-barátnőstül, Olit nemrég szedték fel itthon.

Az összes testvérem családostul egy másodunokatestvérünk lakodalmában valahol egy kistelepülésen a megyében. Engem nem hívtak meg. (Nem tudom, hogy miért nem?)
És senki sem árulta el nekem a tesóim közül. Tehát ők ma heten, ki-ki a famíliájával együtt úgy vannak épp esküvőn és lagziban, hogy mind titokban tartotta előttem, hogy mennek...

(Ilus két hete csillapította lelkiismeret-furdallását azzal, hogy elmondta, hogy ma oda lesznek mindannyian. Szeretem is érte)

Szóval most itthon vagyok, boldogít a tudat, hogy jó zenéket tudok hallgatni. Jó szomorú, szerelmeseket.

Meg hogy van egy afrikai srác, aki öt éve szerelmes belém.

És mindenek fölött pedig eszembe jutott, hogy a Jóisten tudja és érzi a kirekesztettségemet. ❤

Ja, és van egy rakat csokis tejberizsem, ami nem egy utolsó dolog! 😁


Élvezzétek egymás társaságát! 😊

Pussz: Amál, akinek az egyedüllét valami szent elrendeltetés



Ma el tudtuk vinni Erzsi mamát kávézni egyet! 😊 Míg én melltartót vásároltam, Oli szórakoztatta 😁 Utána csatlakoztam én is. Olyan érdekes, mennyire felnéz az unokájára, és Őt mindig nagyon szívesen hallgatja.




2021. július 21., szerda

Otthon jártam

 Ma hazamentem (itthonról). 😊

Cinkostársaim voltak ebben Merci és Merci! 😉

Holnap is megyek, italozni fogunk! A piát én viszem, így Martini biztos lesz, de lehet, hogy több mindent is vásárolok majd! 😁

Hogy van-e kegyelem és kárpótlás??!

VAN!!! Van bizony!!! 😁

Pápuszi: Amálka, egyre inkább azt hiszem huncut az Isten! 😉😁😁😁❤❤❤

2021. május 25., kedd

Egy több évtizedes barátság csúnya vége

 Elég nehéz írni ilyesmiről az embernek.

Nem is gondoltam soha, hogy kell majd erről írnom. 😐

Tizenkét éves koromban ismerkedtem meg egy, vagyis "a" barátnőmmel. Együtt komfirmáltunk, majd együtt jártunk középiskolába. Ezután a bentlakásos gazdaasszonyképzőbe, és együtt jelentkeztünk főiskolára is, csak őt nem vették fel.

Kevés eltéréssel mentünk férjhez, második fiam három hét eltéréssel született az ő első lányával. Az élet valahogy mindig párhuzamban haladt, hasonlóak voltak a problémáink, és a megoldásokat is ugyanott kerestük: Istennél.

Sokat tanultam tőle a kitartásról, hitről, Jézus személyéről, élő kapcsolatban lenni a kedves Istennel, aki szeret. Sok jót köszönhetek neki!!! Ezt nem tagadhatom el. Nem is akarom.

Hogy hogy jutottunk oda, hogy frászt kaptam már attól is, ha rámírt? Nem is tudom. Hosszú volt az út. Valóban sajnálom, hogy ki kell (már ki tudom) jelenteni, hogy nem kívánok kapcsolatban lenni azzal az emberrel, akinek oly sokat köszönhettem mindig is lelkileg. Akivel bármikor a fulladás határáig tudtunk röhögni. Aki mindig meghallgatott, vele nem volt titkunk -jó ideig. Én már csak akkor kezdtem elhallgatni dolgokat előle, amikor több soron rájöttem, hogy ő bizony fontos dolgokat nem mondott el nekem. Például, hogy összegyűjtött több százezer forintot egy beteg férfinek autóra. A f.búkról kellett megtudnom, hogy megvan a kocsi. Satöbbi.
Ez nekem nagy dolog, olyan, amiről tudnom kellett volna, mert azután, hogy azt is tudtam, mikor fingott... ez is volt legalább akkora horderejű.

...

Aztán folyt-folydogált az élet, hol csendben, hol hangosan, hol jól, hol tűrhetően, hol pocsékul, de mi mindig, mindenütt egymásért voltunk. Voltak persze kisebb nézeteltéréseink, vagy ami nekem nem tetszett 100%-ban, de hát ilyenek neki is voltak velem szemben. "Szeretni-megbocsájtani-szeretni" -ez volt az életfilozófiánk.

Telt-múlt az idő. Barátnőm leragadt a depresszió mocsarában, amit aztán se pszichológus, se pszichiáter, se csoportterápia, se keresztény  coach-ok, senki nem tudott kikezelni, se túl sokat javítani a helyzetén. Azt mondták neki, túl intelligens. Én úgy fordítom: mindenkinek túljárt az eszén.


Én mindeközben megharcoltam, amit megharcoltam, benne a másfél éves gyógyszerszedést, az ájulásig fáradtságot, satöbbi, aztán a gyógyszerről való leszokást, és azt, hogy visszajöjjek az életbe. Tíz körömmel kapaszkodtam minden szalmaszálba. Egyedül. És sikerült!!!

Neki nem. Úgy, hogy volt nagyon jó munkahelye, nagyon jó keresettel, azt csinálja, ami az álma. Csodaszép háza van, tömve szép dolgokkal, és (válás után) most nyolc éve újra férjnél egy olyan embernél, aki a tenyerén hordozza. Szülei élnek még. És (!!!) mindig minden szar. Az élet szenvedés, az emberek szemetek, önzőek, az Isten hol van már, mert ménemsegít, mert mondjuk nem veheti meg a 26. angol porceláncsészéjét.

Hosszú lenne felsorolni, és az iránta érzett tiszteletem nem is engedi, hogy kiadjam őt, de egy éve durván kezdett bennem szakadozni valami. Az a bizonyos cérna. Először csak feszült, majd pattogzottak el szálak, végül kábé öt hete én bizony, az örökös zaklatása után, rá bírtam zúdítani mindent. Sajnálom, hogy egyben fakadt ki, de nem bírtam idegekkel tovább.

Hogy mit? Nehéz megfogalmazni. Tapadt rám. Oké, hogy barátnők vagyunk, de egyre kellemetlenebbé vált, hogy minden nap beszélnünk kell, de minimum írnunk, ha jó az időpont nekem, ha nem.
Nehéz volt, hogy csak és kizárólag negatív dolgokról értesülök. Lefárasztottak a rossz hangulatai. Úgy értem mindig az volt neki. Vagy arról olvastam pár odavetett sorban hajnal hat után, hogy szar az élet, vagy azt, hogy apuékat kórházba viszem, vagy, hogy ocsmány vagyok (mármint ő) vagy, hogy rohanunk a halálba, vagy, hogy a szegény lánya vizsgázik és mennyire kivan ő ettől. Csak negatív, lehúzó megjegyzések, első ébredés után, éhgyomorra. Én elolvastam, ő meg elment dolgozni. A végén már úgy éreztem, mintha reggelente mindig nyakonhánytak volna...

Volt, hogy kértem, hogy pozitívumokat is említsen, persze volt sértődés, legalábbis ezután ha hívott mindig megjegyezte, hogy "nem akarlak lehúzni, de..." 

Szóval vége úgy lett, hogy mikor megírtam a véleményem neki, hogy ne haragudjon, de nem tudok mindig rendelkezésre állni, sokszor vagyok fáradt, és én is mindjárt 50 vagyok, már nem tudok úgy lelki terheket elhordozni, mint 20 évesen, akkor besérült, de nem akárhogyan! Az is benne volt az üzenetemben, hogy már zaklatásnak érzem azt, hogy 3-4-szer hív, és ha nem veszem fel, és nem hívom vissza, akkor mindjárt jön egy üzenet, hogy: "Már nem szeretsz? Csak szólj ha már nem vagy a barátom, és akkor nem zavarlak". Elég terhelő minden egyes nap egy 50 éves nőnek elmondani, hogy szeretem. Tudnia kell! Hisz szeretem. A támasza vagyok. Nem változik egyik napról a másikra nagy hirtelen semmi!

Hogy én milyen választ, majd válaszokat kaptam ezután, azt nem gondolnátok! Én se gondoltam! Egyébként a férjével való tíz évnyi közös életük során még soha nem voltak nálam együtt a férjével, és ő sem hívott engem hozzájuk, hogy mondjuk egy tea mellett beszélgessünk együtt. Hisz végülis én voltam a legjobb barátnője, vagy a mi a szösz?! Kezdtek egyre furcsábbak lenni dolgok, utólag visszatekintve évekre is.

De a szög kibújt a zsákból, olyan nyers, sértegető, lekezelő válaszokat írt, amiből számomra igazából most világosodott meg az ő igazi jelleme: ellentmondást nem tűrő, leuraló, mindenkit a nyafogásával a saját uralma alá hajtó, módfelett önző, pénzsóvár nő. Egy passzív-agresszív!

Különböző helyeken üldöz (mai napig!!!). Már nincs olyan internetes csoport, ahová nem lépett volna be utánam. A kommentjeimet kommentelte. A lánya ismerőse lett a volt angol főnökömnek! 🙄 Biztos ismerték egymást valahonnan... És még ezer kiábrándító dolog!

Oszt máma megint kaptam egy nyaklevest az élettől, hogy ne csak korlátozgassam, hanem töröljem is mindenhonnan, mert még mindig a nyakamba liheg: egy volt osztálytársunk kamionozik. 25 éve. Ma kirakott egy képet, hogy "Negyed évszázada". Jobb oldalt a Laci a képen egy kamion előtt. Odakommenteltem, mert kedvelem őt, hogy "Ki ez a jóképű fiatalember ott a képen?" 😊  De most nem jött be nekem az élet,mert visszaírt, hogy a kollégája, és ő fotózott. Basszuuuus 😁 Ezt benéztem. Na mindegy!... 😁 Megláttam, hogy valaki beröhögőzte a Laci válaszát. Gondolhatjátok, hogy ki! Igen, a "barátnőm"! Pff. Hát nem kicsinyes? Ezen élvezkedik, meg gúnyolódik, hogy nem jól láttam valakit egy fotón, és akkor most jól kiröhög engem?! Persze, mert azt hiszi szerintem, hogy ezek a f.búk dolgok ennyire kikészítenek engem is. Most majd a Dunába vetem magam, mert annyira fájni fog, hogy ő észrevette egy tévedésemet, és kiröhögött.

Szóval ezek azok a dolgok, amiktől meg lehet utálni egy embert. 

Még mindig sajnálom!

Ui.: ha van egy jó barátotok, akkor legyetek vele őszinték, kedvesek, közvetlenek, nyíljatok meg előtte, mert az nagy kincs! Ha hülye, nem kell mindig megmondani neki. Ha ti vagytok hülyék, kérjetek bocsánatot tőle. Minden megoldható, de csak ha egyenrangú felek vagytok, és tisztelitek egymást.

Puszi!

2021. április 7., szerda

Katona leszek!

Megdöbbenve láttam, mennyire ritkán kanyarodtam errefele. 😮
Mondjuk az az igazság, hogy nem volt kedvem mesélni! 😥 Vannak olyan dolgok, amikről az ember nem akar, nem bír mesélni. Egyáltalán.

No, de most az van, úgy tűnik, hogy vadakat terelő juhász leszek a végén! 😁
Vagy már fogalmam sincs, hogy mi, mert nem találok munkát. Jó, oké: vasárnaponként egy vegán ételeket készítő konyhán vagyok 8-10 órában, ahogy a helyzet kívánja. (K*rva húzós, este zuhanyzás után nem tudok megmozdulni! Mindenem fáj. Átfordulni az oldalamra csak hangos nyögéssel megy, a másnap délelőttöm még mindig rámegy, hogy kiheverjem a fájdalmakat, és kábé hétfő estére kerülök ismét abba az állapotba, hogy homo sapiens módjára, felegyenesedve tudok járni.)
Eleddig hétköznaponként ment a torna, ez a harmadik hét, hogy szüneteltetem, mert a covidtól való igen erős berzenkedés engem is utolért. Jobb óvatosnak lenni, abból baj még nem lett. 
Ezen felül gyerekekre szoktam menni vigyázni még. Csurran-cseppen, de egy stabil munkahely biztonságát igen szeretném már!

Mindig keresek, nézelődök, aztán most szembejött. Persze mindig küldenek nekem valami állást. Nem tudom, ennyire nem ismer engem senki? Vagy ennyire megbíznak bennem, hogy na, én aztán bármit elvállalok, csak pénz legyen belőle? Nem tudom. Ki így, ki úgy. Tegnap egy büfékocsis állást mutattak meg nekem, ahol sültcsirkét kéne kimérni, de a kedvencem az, amikor a MOZDONYVEZETŐI állás linkjét küldték el. Nem vicc, komolyan gondolta!
Sok mindent megcsináltam már életemben, de tudjátok most már csak olyanra vágyom, ami a képességeimhez mért munka. A fizikain túl vagyok, nem megy már. Én csinálnám, de nem bírja a derekam, a csípőm. Csípőficammal születtem.
Annyi, de annyi méltatlan helyet végigjártam -és becsülettel végigcsináltam- már! Használnám végre a szellemi kapacitásomat, amíg el nem kopik teljesen. Rendkívüli módon vágyom már valami agymunkára! 

No, ami most körvonalazódni látszik az nem kifejezetten az álmaim melója, de jónak tűnik!
Jelentkeztem tartalékos katonának! 😁 Július elején megyek kiképzésre, aztán különböző szolgálatokat vállalhatok. Többek között ezek a kadzsik mennek a kórházakba segíteni, majd még több kiképzés után a határra. Persze csak ha akarnak. Nekem az első tuti munkám, amire már be is regisztráltam, az a kecskeméti repülőnapokon lesz, augusztus végén. Persze ha a kiképzésem és beöltözésem után lesz más is, el fogom vállalni. Nos, ennyi egyelőre. 😁😊


Azon tűnödöm, mi nem voltam még?! Akasztott cigány, de azon kívül jó sok minden. Pont ideje volt elmenni katonának, nem? 😁

Puszi Nektek! 😘

Ui.: az álmaim munkájára aktívan készülök ám, csak az még titok! 😝

2021. február 1., hétfő

Állapotok

Jelen pillanatban elég nehezen tudom elképzelni, hogy ebből még fel lehet állni... 😥

Mentálisan, emberileg, fizikálisan, anyagilag...