😀 😀 😀
Szóval az az igazság, hogy de!!!
És igazából sosem értettük, hogy miért? 😁
Ha van a Földön még gyerek, akit a nagyobb tesói rajongásig szerettek MINDIG, elkényeztettek, körbeugráltak, babusgattak, húztak-nyúztak, szeretgettek, dajkáltak, gügyögtek hozzá, na akkor ő ezen kevesek közül való kistesó volt. Mindig is.
Sokszor azon versengtek a tesók, hogy ki feküdjön mellé a mi ágyunkra csörgőzni neki, annyira szerették. Csabi pólyában dajkálgatta, fölé hajolt, beszélgetett neki. Később felváltva olvastak neki mesét, évekig.
Mindenki örömmel várta, szerette.
Ennyit előzményként.
Aztán ahány fénykép csak készült rólunk, Oli mindig üvöltött rajtuk. Bőgött. Teli szájjal. Utálta. Bennünket, a világot, a fényképezést. Mindent! 😄
Volt olyan fotónk, ahol ülünk egy ilyen magasabb lábú kanapén, rajta valami takaró, mindenki mosolyogva ül rajta: papa, mama, gyerekek, és a kép középpontjában Oli, ahogy mászik elő a kanapé alól (!!!) és vörös fejjel, teli szájjal bőőőg!!! 😂 Hihetetlen volt.
Ez az ominózus kép a múltkori iratrendezésem közben került elő, megtaláltam a régi útlevelét. Kinyitottam, és hangosan felröhögtem. Jaaajjj, Oli! Emlékszem a szitura! 😀
Prágába készültünk a cégemmel, az újsággal; minden dolgozó a teljes családjával hivatalos volt. Útlevelet csináltattunk Olinak is. Az ölembe kellett ültetni az okmányirodában, úgy készítették róla a felvételt. Mondtam neki, hogy "mosolyogj, édesem!"
Hááát, így sikerült.................................... 😎 😀 😂
Ez a fej -felejthetetlen ! 😊 Amúgy egy imádnivaló gyerek volt, megzabáltuk! 💗
Mondtam én... :DDD
VálaszTörlés