Bejelentés

Mostanában kicsit titokzatos voltam, mert annak kellett lennem saját érdekemben.

Nagynénémnek, és valójában senkinek sem meséltem el igazából, hogy felmondtam.
Azok a barátaim tudták, akik velem élték a mindennapjaimat, akikre úgy gondoltam, hogy hosszas vajúdásom eredménye tartozik. Mást mindenkit kihagytam. (Kinek is tartozom én magyarázattal?)

Ma reggel viszont úgy hozta és adta magát a helyzet, hogy a boltos Marikának (akiktől a házat vettem) elmondtam, hogy mi a helyzet. (A bolt mögött lakik Erzsi mama. Közel) Aztán elmondtam egyetlen szomszédasszonyomnak is meg a férjének. Délután már muszáj voltam átmenni Erzsi mamához, hogy ne mástól tudja meg.

Persze gyanús volt már neki a túl sok szabadság, meg sem lepődött, mikor bejelentettem, hogy felmondtam. Amiért nem erőltettem eddig sem, hogy hírül adjam Neki, az pont az a véleménye volt, amit a fejemhez is vágott (ismerem már jól) hogy nem kellett volna várnom addig, amíg nem találok másik munkahelyet?!? (Nem volt kedvem válaszolni semmit. Értelme sem lett volna)
Pár szóval ecseteltem, hogy kész van a derekam, ennek a munkahelynek köszönhetően. Erre azt kérdezte, hogy azt gondolom én, hogy máshol nem nehéz dolgozni?! (Nem volt kedvem válaszolni semmit. Értelme sem lett volna)
Megjegyzésül csak annyit mondtam neki (bár szerintem egyáltalán nem érdekelte) hogy a helyemre HÁROM embert vettek fel. Neki ez sosem azt fogja jelenteni, hogy milyen ügyes, gyors, esetleg jól szervezett, talpraesett, állhatatos, hosszútűrő, kemény munkabírású, összeszedett, erős és kitartó voltam,

csak hogy felmondtam...

Az életed akkor is lehet pocsék, ha Te mindent megteszel azért, hogy JÓ legyen...
(Amúgy nincs rossz kedvem, a családom egy "állapot" az életemben)