Ma meglátogatott Attilám.
Most viszonylag közel van hozzánk, lent szolgál a kelebiai határnál.
Titkos randi volt, nem szóltam róla senkinek. Őrizgetem a szívemben Őt, látom, hogy nem úgy boldog, mint amikor én láttam boldognak.
Amikor ketté kell szakadnod... és sajog a szíved.
Ma eljött, fél év után. Először csak általános dolgokról beszélgettünk. Zavarban volt. Én is. Szerettük egymást!
Ezt ékesen bizonyítja, hogy a fura körülmények ellenére eljött hozzám érdeklődni. Elköszönni?
A megismerkedésükről kérdeztem. Elmesélte. Mosolygott és elrévedt. Már fél éve van másik barátnője, de könnybelábadtak a szemei mikor az én lányomról beszélt. Arról -idézem- hogyan ismertem meg "életem szerelmét"...
Mikor indult elfele, széttárta a karját, megöleltem. Valamiért ez szaladt ki a számon: "Minden fájdalom elmúlik egyszer!"
Integettem utána az utcán.
Nem tudtam leülni mikor bejöttem. Csak tébláboltam. Hozányúltam dolgokhoz és letettem őket. Keringtem saját magam körül.
Oh, Istenem! Segíts a fájdalomnak múlni, kérlek! 😢
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése