A Legbékésebb Harcos

Mint korábban említettem, az éleslövészet gyakorlati vizsgán sikerült elnyernem a Legbékésebb Harcos címet. 😁

Előzményként annyit szeretnék megjegyezni, hogy sajnos sokat gyengült a szemem. Szemüvegemet először olvasáshoz írták ki, most már az étel is halványul a tányéron...

A lövészeti gyakorlás az első naptól fogva volt. Kezdve ott, hogy fegyelmezetten, alakzatban lemeneteltünk a fegyverszoba épületéhez, vigyázzban álltunk az udvaron, majd vezényszó után rajokban bevonultunk, és szám szerint, aláírással felvettük a karabélyt, a hozzá tartozó tártáskával. Visszefele ugyanez a procedúra. Ugyanígy a pisztolyokat is.
Terepen először az alakzatokat gyakoroltunk. Meg a kúszásokat -ott tört ki először a derekam. Nagy fájdalmak mellett csináltam minden hasrafekvős feladatot. Nos, úgy kellett térden kúszni például (ami gyakorlatban könyéken kúszást jelent, mert a két kezedben felemelve tartod a puskádat, nem érhet földhöz) majd hason kúszni. És gyorsan haladni előre a girbe-gurba, füves pályán 10-20 métert. Görcsben állt a hátam, húzta a nemtommi a forgómat, alig bírtam előrehaladni, és ezer tonnának éreztem magam. Azért persze kínlódtam és csináltam. (El sem akarom képzelni, mit láthatott a mögöttünk felsorakozott következő csapat?)
Ezekután a fekvelövés gyakorlása volt. Borzasztó volt számomra minden ami hasrafekvéből indult.... Aztán a mellyedet, válladat emeld is fel, mert úgy tudsz csak lőni. Nagyon fájt... Na, mindegy, csináltam.
Jött a térdelő lőállás, majd az álló, de az is olyan képtelenül hajlított derékkal, hátrapucsított fenékkel, hogy azt a testtartást az ötven környéki mammerok, mint én, tuti nem tudják felvenni! 😌 A pukkánk töltetlenül cirka 3,8 kiló. Volt, hogy csak tartani kellett előre, pár percig. Leszakadt a karunk. Ja, büntinek nagyon sokszor volt a stresszállás, fej fölé tartott karabéllyal.

Osztán tanteremben megtanultuk a fegyverünk részeit, megmondom őszintén nekem elég nehezen ment. Most tagadhatnám, de ez van. Nem minden nap találkoztam megelőzőleg helyretoló rugó vezető rudakkal, meg ilyesmikkel. Elnézést! 🙃
Mondjuk utóbb elég szoros közelségbe kerültünk, jópárszor tisztogattam minden részletét. Mert mint ahogy katonáéknál mondani szokás: "Tiszta fegyver nincs! Csak tisztított." Szóval ezzel napokig lehet bíbelődni, ha úgy akarják...

Tanultunk még több napon keresztül támadási és védekező alakzatok felvételét, csapatokban. A fegyver mindig nálunk volt. (Lőszer nélkül természetesen.) Szóval hasonfekvésből ki kellett ordítanom például, hogy "Bravo tüzelésre kész!" Alpha visszaordított, hogy "Fedezlek!" és felpattanni (hihihihi) rohanni, vagy kúszni (brrr) oda mellé. De legtöbbször rohanásból hasravágni magad. Hát, nem tudtam megszeretni. Aztán megint ordítani, hogy Bravo felsorakozott, no ekkor tűzparancsot kaptunk, hogy 200 méterre balra előre tűznyitás!" És akkor tüzet kellett nyitni. No, de hát mivel csak játszottunk úgymond, de a hangunkat kellett, hogy hallják, ezért fennhangon lőnünk kellett, a szánkkal! 😶
És nem lehetett akármit mondani!!! Karabélyos lövésnél a tűz hangja a "ticsu" volt. A gránáté "drazsé". Gyerekek, el tudjátok képzelni a helyzetet?! Fekszünk ott a nyílt mezőn, a kis ötös csapatok, most épp kettő, és épp puffogtatjuk le az ellenséget, majd haladunk előre, és mindneki (én az ötven éves fejemmel) lövök, hogy: "TICSU! TICSU!" 😎 Dobod a kézigránátot és üvöltöd, hogy "DRAZSÉ". 💣 Mire jön a válasz, hogy "detonált"!  Az őrmester meg ordít, hogy nem hallom a lövést, erre egyik csajszival egymásra néztünk és röhögtünk. "Ticsu! Ticsu!" 🤣 Ekkor görcsölt be a derekam először: a hasonfekve-röhögve lövés kombójától... 😎😆

Gyakoroltunk közelharci technikákat, hogyan szabaduljunk meg támadóinktól. Terepen sokat gyakoroltunk a testhelyzeteket, kézigránátvetést, majd a négyféle lövés protokollját. Felsorakozást a sárga zászlóhoz, majd a parancsszóra a fehérhez, végül a piroshoz. Parancsszavak sorrendje, mikor mit kell csinálni. Hogy kell lőni, mire célzok. Mikor kell kitárazni. Tár hova kerül, földre dobható-e? Fegyvert vizsgára, s milyen testhelyzettel jelzed, miután beordítottad például, hogy "Tündér szakaszvezető tüzelést befejeztem!" Mi jön ezután? Hogy kell bemutatni vizsgára a parancsnoknak a fegyvert, meg a tárakat, hogy üresek-e? Hogy fesztelenítünk? Hogy szabad felállni, és hogy kell felsorakozni, karabélyt milyen helyzetben tartom, satöbbi. Érthető módon nagyon szabályozott és szigorú a menetrend. Szóval mindezt begyakoroltuk töltények nélkül. Hétfőn vaktöltényekkel lőttünk, amitől meg is ijedtem rendesen. Nem mondom, hogy nem volt kellemes sikerélményem, de a megilletődöttségem nagyobb volt.

Kedd. Lőtér. Harmadik féle lőgyakorlatom, anatómiai célra lövés. Ötös csapatokban sorakoztunk fel a tűznyitási vonalhoz. Ötünket hárman felügyeltek, azért ez megnyugtató volt. Én sajna nem a mi századunkból való embert kaptam, hanem egy idegent. Mikor megvolt a két tárból leadott 13 lövés, vezényszó után kimentünk a lőlapokhoz. Nos, khmmm, egy lukat se fúrtam sehova 😐 De nem is halt meg senki!!! Azért ezt is vegyük figyelembe! 🤪
Nem megfeleltet kaptam, nagyon elkeseredtem. Meg kellett ismételnem a lövést. Lógó füllel caplattam a kétszáz méterre odébb lévő lőszeres asztalhoz, s vételeztem újabb 13 lőszert. Visszarohantam a helyszínre, kezdtem betárazni. Bammeg. Ez eggyel kevesebb! 🙄 Vagy csak többet tettem egyik tárba?! Elkapott a harci ideg. Kezdtem kipiszkálni a töltényeket a tárból, alig ment. Megkértem egyik srácot segítsen legyen szíves. Átszámoltuk közösen. Ez eggyel kevesebb. Mi lesz most?! Aki elhagy lőszert nagyon meghurcolják, és nem ejnye-bejnyében mérik a büntetést, hanem években. Tök ideg voltam, rohantam vissza az asztalhoz, hogy jelentem, eggyel kevesebb lőszert kaptam. Főtörzs már nyújtotta is: tessék! Csak lestem: ennyi?! Jól van. Dzsaltam vissza. Helyszínen betáraztam. Még három ötös sor volt előttem, mindennel kész lettem, és lestem őket, hogy hogyan csinálják? Átgondoltam fejben is, hogyan kéne tartani a karabélyt, és hogy az első figyelmeztető lövés után hogy fogom leadni a hat egyes lövést, aztán tárcsere után a hat kapáslövést. Szóval fejben már céloztam is, ami teljesen felesleges, mert nem látok. Nem látom az irányzék bigyuszait...  Rövidlátás.

Túlestem a lövésen. Rohanás a célalakokhoz. Hemmi. Luk csak kettő: egyik lövéssel (bocsánat!!!) nunin lőttem a nénit (oda tilos, az piros zóna, csak lábra lehetett volna) másik pedig egy centire a bal lába mellé ment. Persze az is lehet, hogy ezeket más csinálta. Nézi a vezető, nézi, mire megszólal: maga ilyen békés harcos típus? Úgy féltem, majd betojtam. Mondom, hát, ezek szerint... Nem akar még egyszer visszajönni? Mondom most vagyok itt másodszor. Felkapja a fejét, rámnéz: akkor mi már találkoztunk? Igen. És akkor is ilyen békés harcos volt? Szánom-bánom grimaszt vágtam, mondom igen. Felém fordul, kezét ilyen meditálós-szusza pózba tette, és felemelt, majdnem éneklő hangon azt mondta: "Hmmmm. Maga most elnyerte a Legbékésebb Harcos címet! Megfelelt!" Hát én elröhögtem magam, és megköszöntem. 😃😁😃

Vihogva szaladtam vissza a lőszeres asztalhoz bediktálni a számomra kiváló "megfelelt" eredményt. Az utolsó pisztolyos lövésem még hátra volt. Ekkor kérdezték a csajok, hogy na, mizu? Megvan? Meg! Meg! És mit mondtak? Gyors elmeséltem nekik, hogy egyetlen egy találatom sem volt, így elnyertem a legbékésebb harcos címet. 🤣 De már rohantam is az újabb helyre puffogtatni, ők meg jókat hahotáztak! 🤨😁

Ekkor készítette Erzsi ezt a képet. 😚

* SZUSZAAA *