Múlt vasárnap

Reggel időben keltem (=kócos fejjel, izzadtan, mogorván kimásztam az ágyból, módfelett gyűrött képpel és lélekkel) majd elmentem lezuhanyozni. Fogmosás és fésülködés után már magamra ismertem! :D
Reggel egy prédikációt hallgattam Dr, Molnár Róberttől, a kübekházi polgármestertől, amiben az volt  afő kérdés, hogy Te átadtad-e az életed Krisztusnak, van-e kapcsolatod Vele, vagy csak a partról szemléled távolról? Mert ismerni valakit, meg kapcsolatot tartani vele az nem ugyanaz. Imádkoztam magamban, hogy Istenem, én szeretlek téged, a tiéd vagyok, jöjj a szívembe, légy velem, kérlek, és a gyermekeimmel, és vigyázz rám, Csabira, Albira, Mercire, Olira, a családomra, barátaimra! Légy velük, kérlek! Ámen!

Mikor öltöztem elhatároztam, hogy nem fogok nyafogni Csabinak, hanem róla fogok faggatózni, hogy érzi magát, jó volt-e a papánál tegnap és hogy mennyire örülök, hogy jön értem, és bevisz dolgozni. És hogy olyan jó, hogy számíthatok Rá és mindig pontos!

Csabi megjött, olyan jó meleg volt a kocsiban! :) Az ülésfűtés szinte sütött (tudja, hogy nem birok hidegre ráülni) A kocsiban meleg volt, bár kívülről lefagyott a szélvédő, amit indulás előtt lekapart.
Beszélgettünk, elindulás után csinált egy fékezést. Azt hittem szívózik velem, de csúszáspróba volt.

Két perce mentünk, már kíváncsian készültem a Magdikával való találkozásra, Csabi elkezdte mondani, hogy mit ettek papánál...

...aztán átcsúsztunk az út másik oldalára és hirtelen megpördültünk és állati sebességgel belevágódtunk az árokba... csak azt vártam-képzeltem, hogy meghalunk... minden fekete lett... sikítottam... Istenem, Istenem, Istenem!!!... már nem érzékeltem, hogy fejen állunk-e vagy hol vagyunk, hol állunk meg, csak dobálódtuk és csapódtunk ide-oda... mikor harmadszorra kiáltottam, a kocsi hirtelen leblokkolt...

Csabira néztem, őrjítően féltem, hogy meghalt... de nem!!! :) :) :)
Kipattant  a kocsiból és elkezdett bőgni meg szentségelni meg jajgatni, hogy mi lett a kocsijával, meg hogy ez is leesett, az is letört.............
Én jó hangosan rászóltam, olyan boldogan, amilyen boldog még életemben nem voltam:
(nem voltam cizellált, bocsánat)
-SZARNI A KOCSIRA, KISFIAM, KÉT LÁBON KISZÁLLTUNK ÉS ÉLÜNK!!!!!! :D
Kocsi majd lesz másik, de mi élünk, semmi bajunk nem lett! Fáj valamid? Jól vagy?
-Nem fáj semmim, de a kocsi...
-Majd megcsináltatjuk, lesz másik, adok majd hozzá pénzt...
ÉLÜNK! ÉLÜNK! ÉLÜNK! :)

Szomszédok előjöttek.
Egy autó sem állt meg! (!!!)
Autómentőt hívtunk.
Arra jött a rendőr, körbenézett, majd elment.

Én elmentem a büfébe (otthagyva Csabit, a szívem szakadt ki) és közölte a nő, hogy a 8 óra az 8 óra! Elkéstem. Sajnálja a balesetet (gondolom, mennyire) de nem kell maradnom!...

Visszajöttek értem a büféhez, és pont odaértem mikor felrakták a kocsit a trélerre. Siralmas látvány volt: egy autó halála...
Hazavittek engem is (volt férjem) és vettem a bátorságot bemenni a volt házam udvarába, és ott nézegettük végig Csabival a kocsit. Csabi nagyon ideges volt, de megbocsájtott nekem! :) nem hibáztat, hogy miattam történt.

Átmentem Erzsi mamához is.
Onnan hazasétáltam és lefeküdtem, és nem győztem hálát adni Istennek, mert simán meghalhattunk volna!
Azt hiszem azon a reggelen a depresszióm örökre elszállt! :)