Ma hazamentem (itthonról). 😊
Cinkostársaim voltak ebben Merci és Merci! 😉
Holnap is megyek, italozni fogunk! A piát én viszem, így Martini biztos lesz, de lehet, hogy több mindent is vásárolok majd! 😁
Hogy van-e kegyelem és kárpótlás??!
VAN!!! Van bizony!!! 😁
Pápuszi: Amálka, egyre inkább azt hiszem huncut az Isten! 😉😁😁😁❤❤❤
Elég nehéz írni ilyesmiről az embernek.
Nem is gondoltam soha, hogy kell majd erről írnom. 😐
Tizenkét éves koromban ismerkedtem meg egy, vagyis "a" barátnőmmel. Együtt komfirmáltunk, majd együtt jártunk középiskolába. Ezután a bentlakásos gazdaasszonyképzőbe, és együtt jelentkeztünk főiskolára is, csak őt nem vették fel.
Kevés eltéréssel mentünk férjhez, második fiam három hét eltéréssel született az ő első lányával. Az élet valahogy mindig párhuzamban haladt, hasonlóak voltak a problémáink, és a megoldásokat is ugyanott kerestük: Istennél.
Sokat tanultam tőle a kitartásról, hitről, Jézus személyéről, élő kapcsolatban lenni a kedves Istennel, aki szeret. Sok jót köszönhetek neki!!! Ezt nem tagadhatom el. Nem is akarom.
Hogy hogy jutottunk oda, hogy frászt kaptam már attól is, ha rámírt? Nem is tudom. Hosszú volt az út. Valóban sajnálom, hogy ki kell (már ki tudom) jelenteni, hogy nem kívánok kapcsolatban lenni azzal az emberrel, akinek oly sokat köszönhettem mindig is lelkileg. Akivel bármikor a fulladás határáig tudtunk röhögni. Aki mindig meghallgatott, vele nem volt titkunk -jó ideig. Én már csak akkor kezdtem elhallgatni dolgokat előle, amikor több soron rájöttem, hogy ő bizony fontos dolgokat nem mondott el nekem. Például, hogy összegyűjtött több százezer forintot egy beteg férfinek autóra. A f.búkról kellett megtudnom, hogy megvan a kocsi. Satöbbi.
Ez nekem nagy dolog, olyan, amiről tudnom kellett volna, mert azután, hogy azt is tudtam, mikor fingott... ez is volt legalább akkora horderejű.
...
Aztán folyt-folydogált az élet, hol csendben, hol hangosan, hol jól, hol tűrhetően, hol pocsékul, de mi mindig, mindenütt egymásért voltunk. Voltak persze kisebb nézeteltéréseink, vagy ami nekem nem tetszett 100%-ban, de hát ilyenek neki is voltak velem szemben. "Szeretni-megbocsájtani-szeretni" -ez volt az életfilozófiánk.
Telt-múlt az idő. Barátnőm leragadt a depresszió mocsarában, amit aztán se pszichológus, se pszichiáter, se csoportterápia, se keresztény coach-ok, senki nem tudott kikezelni, se túl sokat javítani a helyzetén. Azt mondták neki, túl intelligens. Én úgy fordítom: mindenkinek túljárt az eszén.
Én mindeközben megharcoltam, amit megharcoltam, benne a másfél éves gyógyszerszedést, az ájulásig fáradtságot, satöbbi, aztán a gyógyszerről való leszokást, és azt, hogy visszajöjjek az életbe. Tíz körömmel kapaszkodtam minden szalmaszálba. Egyedül. És sikerült!!!
Neki nem. Úgy, hogy volt nagyon jó munkahelye, nagyon jó keresettel, azt csinálja, ami az álma. Csodaszép háza van, tömve szép dolgokkal, és (válás után) most nyolc éve újra férjnél egy olyan embernél, aki a tenyerén hordozza. Szülei élnek még. És (!!!) mindig minden szar. Az élet szenvedés, az emberek szemetek, önzőek, az Isten hol van már, mert ménemsegít, mert mondjuk nem veheti meg a 26. angol porceláncsészéjét.
Hosszú lenne felsorolni, és az iránta érzett tiszteletem nem is engedi, hogy kiadjam őt, de egy éve durván kezdett bennem szakadozni valami. Az a bizonyos cérna. Először csak feszült, majd pattogzottak el szálak, végül kábé öt hete én bizony, az örökös zaklatása után, rá bírtam zúdítani mindent. Sajnálom, hogy egyben fakadt ki, de nem bírtam idegekkel tovább.
Hogy mit? Nehéz megfogalmazni. Tapadt rám. Oké, hogy barátnők vagyunk, de egyre kellemetlenebbé vált, hogy minden nap beszélnünk kell, de minimum írnunk, ha jó az időpont nekem, ha nem.
Nehéz volt, hogy csak és kizárólag negatív dolgokról értesülök. Lefárasztottak a rossz hangulatai. Úgy értem mindig az volt neki. Vagy arról olvastam pár odavetett sorban hajnal hat után, hogy szar az élet, vagy azt, hogy apuékat kórházba viszem, vagy, hogy ocsmány vagyok (mármint ő) vagy, hogy rohanunk a halálba, vagy, hogy a szegény lánya vizsgázik és mennyire kivan ő ettől. Csak negatív, lehúzó megjegyzések, első ébredés után, éhgyomorra. Én elolvastam, ő meg elment dolgozni. A végén már úgy éreztem, mintha reggelente mindig nyakonhánytak volna...
Volt, hogy kértem, hogy pozitívumokat is említsen, persze volt sértődés, legalábbis ezután ha hívott mindig megjegyezte, hogy "nem akarlak lehúzni, de..."
Szóval vége úgy lett, hogy mikor megírtam a véleményem neki, hogy ne haragudjon, de nem tudok mindig rendelkezésre állni, sokszor vagyok fáradt, és én is mindjárt 50 vagyok, már nem tudok úgy lelki terheket elhordozni, mint 20 évesen, akkor besérült, de nem akárhogyan! Az is benne volt az üzenetemben, hogy már zaklatásnak érzem azt, hogy 3-4-szer hív, és ha nem veszem fel, és nem hívom vissza, akkor mindjárt jön egy üzenet, hogy: "Már nem szeretsz? Csak szólj ha már nem vagy a barátom, és akkor nem zavarlak". Elég terhelő minden egyes nap egy 50 éves nőnek elmondani, hogy szeretem. Tudnia kell! Hisz szeretem. A támasza vagyok. Nem változik egyik napról a másikra nagy hirtelen semmi!
Hogy én milyen választ, majd válaszokat kaptam ezután, azt nem gondolnátok! Én se gondoltam! Egyébként a férjével való tíz évnyi közös életük során még soha nem voltak nálam együtt a férjével, és ő sem hívott engem hozzájuk, hogy mondjuk egy tea mellett beszélgessünk együtt. Hisz végülis én voltam a legjobb barátnője, vagy a mi a szösz?! Kezdtek egyre furcsábbak lenni dolgok, utólag visszatekintve évekre is.
De a szög kibújt a zsákból, olyan nyers, sértegető, lekezelő válaszokat írt, amiből számomra igazából most világosodott meg az ő igazi jelleme: ellentmondást nem tűrő, leuraló, mindenkit a nyafogásával a saját uralma alá hajtó, módfelett önző, pénzsóvár nő. Egy passzív-agresszív!
Különböző helyeken üldöz (mai napig!!!). Már nincs olyan internetes csoport, ahová nem lépett volna be utánam. A kommentjeimet kommentelte. A lánya ismerőse lett a volt angol főnökömnek! 🙄 Biztos ismerték egymást valahonnan... És még ezer kiábrándító dolog!
Oszt máma megint kaptam egy nyaklevest az élettől, hogy ne csak korlátozgassam, hanem töröljem is mindenhonnan, mert még mindig a nyakamba liheg: egy volt osztálytársunk kamionozik. 25 éve. Ma kirakott egy képet, hogy "Negyed évszázada". Jobb oldalt a Laci a képen egy kamion előtt. Odakommenteltem, mert kedvelem őt, hogy "Ki ez a jóképű fiatalember ott a képen?" 😊 De most nem jött be nekem az élet,mert visszaírt, hogy a kollégája, és ő fotózott. Basszuuuus 😁 Ezt benéztem. Na mindegy!... 😁 Megláttam, hogy valaki beröhögőzte a Laci válaszát. Gondolhatjátok, hogy ki! Igen, a "barátnőm"! Pff. Hát nem kicsinyes? Ezen élvezkedik, meg gúnyolódik, hogy nem jól láttam valakit egy fotón, és akkor most jól kiröhög engem?! Persze, mert azt hiszi szerintem, hogy ezek a f.búk dolgok ennyire kikészítenek engem is. Most majd a Dunába vetem magam, mert annyira fájni fog, hogy ő észrevette egy tévedésemet, és kiröhögött.
Szóval ezek azok a dolgok, amiktől meg lehet utálni egy embert.
Még mindig sajnálom!
Ui.: ha van egy jó barátotok, akkor legyetek vele őszinték, kedvesek, közvetlenek, nyíljatok meg előtte, mert az nagy kincs! Ha hülye, nem kell mindig megmondani neki. Ha ti vagytok hülyék, kérjetek bocsánatot tőle. Minden megoldható, de csak ha egyenrangú felek vagytok, és tisztelitek egymást.
Puszi!
Megdöbbenve láttam, mennyire ritkán kanyarodtam errefele. 😮
Mondjuk az az igazság, hogy nem volt kedvem mesélni! 😥 Vannak olyan dolgok, amikről az ember nem akar, nem bír mesélni. Egyáltalán.
No, de most az van, úgy tűnik, hogy vadakat terelő juhász leszek a végén! 😁
Vagy már fogalmam sincs, hogy mi, mert nem találok munkát. Jó, oké: vasárnaponként egy vegán ételeket készítő konyhán vagyok 8-10 órában, ahogy a helyzet kívánja. (K*rva húzós, este zuhanyzás után nem tudok megmozdulni! Mindenem fáj. Átfordulni az oldalamra csak hangos nyögéssel megy, a másnap délelőttöm még mindig rámegy, hogy kiheverjem a fájdalmakat, és kábé hétfő estére kerülök ismét abba az állapotba, hogy homo sapiens módjára, felegyenesedve tudok járni.)
Eleddig hétköznaponként ment a torna, ez a harmadik hét, hogy szüneteltetem, mert a covidtól való igen erős berzenkedés engem is utolért. Jobb óvatosnak lenni, abból baj még nem lett.
Ezen felül gyerekekre szoktam menni vigyázni még. Csurran-cseppen, de egy stabil munkahely biztonságát igen szeretném már!
Mindig keresek, nézelődök, aztán most szembejött. Persze mindig küldenek nekem valami állást. Nem tudom, ennyire nem ismer engem senki? Vagy ennyire megbíznak bennem, hogy na, én aztán bármit elvállalok, csak pénz legyen belőle? Nem tudom. Ki így, ki úgy. Tegnap egy büfékocsis állást mutattak meg nekem, ahol sültcsirkét kéne kimérni, de a kedvencem az, amikor a MOZDONYVEZETŐI állás linkjét küldték el. Nem vicc, komolyan gondolta!
Sok mindent megcsináltam már életemben, de tudjátok most már csak olyanra vágyom, ami a képességeimhez mért munka. A fizikain túl vagyok, nem megy már. Én csinálnám, de nem bírja a derekam, a csípőm. Csípőficammal születtem.
Annyi, de annyi méltatlan helyet végigjártam -és becsülettel végigcsináltam- már! Használnám végre a szellemi kapacitásomat, amíg el nem kopik teljesen. Rendkívüli módon vágyom már valami agymunkára!
No, ami most körvonalazódni látszik az nem kifejezetten az álmaim melója, de jónak tűnik!
Jelentkeztem tartalékos katonának! 😁 Július elején megyek kiképzésre, aztán különböző szolgálatokat vállalhatok. Többek között ezek a kadzsik mennek a kórházakba segíteni, majd még több kiképzés után a határra. Persze csak ha akarnak. Nekem az első tuti munkám, amire már be is regisztráltam, az a kecskeméti repülőnapokon lesz, augusztus végén. Persze ha a kiképzésem és beöltözésem után lesz más is, el fogom vállalni. Nos, ennyi egyelőre. 😁😊
Azon tűnödöm, mi nem voltam még?! Akasztott cigány, de azon kívül jó sok minden. Pont ideje volt elmenni katonának, nem? 😁
Puszi Nektek! 😘
Ui.: az álmaim munkájára aktívan készülök ám, csak az még titok! 😝
Jelen pillanatban elég nehezen tudom elképzelni, hogy ebből még fel lehet állni... 😥
Mentálisan, emberileg, fizikálisan, anyagilag...
😀 😀 😀
Szóval az az igazság, hogy de!!!
És igazából sosem értettük, hogy miért? 😁
Ha van a Földön még gyerek, akit a nagyobb tesói rajongásig szerettek MINDIG, elkényeztettek, körbeugráltak, babusgattak, húztak-nyúztak, szeretgettek, dajkáltak, gügyögtek hozzá, na akkor ő ezen kevesek közül való kistesó volt. Mindig is.
Sokszor azon versengtek a tesók, hogy ki feküdjön mellé a mi ágyunkra csörgőzni neki, annyira szerették. Csabi pólyában dajkálgatta, fölé hajolt, beszélgetett neki. Később felváltva olvastak neki mesét, évekig.
Mindenki örömmel várta, szerette.
Ennyit előzményként.
Aztán ahány fénykép csak készült rólunk, Oli mindig üvöltött rajtuk. Bőgött. Teli szájjal. Utálta. Bennünket, a világot, a fényképezést. Mindent! 😄
Volt olyan fotónk, ahol ülünk egy ilyen magasabb lábú kanapén, rajta valami takaró, mindenki mosolyogva ül rajta: papa, mama, gyerekek, és a kép középpontjában Oli, ahogy mászik elő a kanapé alól (!!!) és vörös fejjel, teli szájjal bőőőg!!! 😂 Hihetetlen volt.
Ez az ominózus kép a múltkori iratrendezésem közben került elő, megtaláltam a régi útlevelét. Kinyitottam, és hangosan felröhögtem. Jaaajjj, Oli! Emlékszem a szitura! 😀
Prágába készültünk a cégemmel, az újsággal; minden dolgozó a teljes családjával hivatalos volt. Útlevelet csináltattunk Olinak is. Az ölembe kellett ültetni az okmányirodában, úgy készítették róla a felvételt. Mondtam neki, hogy "mosolyogj, édesem!"
Hááát, így sikerült.................................... 😎 😀 😂
Ez a fej -felejthetetlen ! 😊 Amúgy egy imádnivaló gyerek volt, megzabáltuk! 💗
Igazából csak magamnak megörökítendő hagyok lenyomatot Kicsi Kedveskéim hétvégi kirándulásáról.
No meg arról, hogy hosszú-hosszú évek után most először töltöttem magányosan EGY EGÉSZ víkendet!!! 😀 Ezt tényleg fel kell írni! (Azt el sem tudom mondani, hogy mennyire jólesett!)
Néha messzebb kell mennünk dolgoktól, hogy rálátást vagy nagyobb rálátást kapjunk. Csodálkoztam néha, hogy mi a bajom?! Miért vagyok képtelen feltöltődni úgy istenigazából?
Most már tudom! Mindig csak másokkal foglalakozom, másoknak teszek kedvére, mások helyett gondolkodom, hogy nekik jó legyen. Nincs is ezzel gond, sokat kapok vissza is. Segítek, adok, amikor csak tudok, mert olyan hálás vagyok a Jóistennek az értem tett sok jóért, amit folyamatosan, minden nap tapasztalok, hogy nem tudok másképp hozzáállni a dolgokhoz: gondoskodni akarok.
Különösebb filozófia nélkül is valahogy ez jön egy nőből, nem? 😊
DE néha ooolyan jól jön senkivel se foglalkozni!!! 😀 Mit gondoltok?
Aztán tök jól elvoltam magamban.
Persze szombat reggel nagybevásárló körútra elvittem Erzsi mamát, ez alap 😊
El is határoztam, hogy nagy nyugalmamban -szombaton- nem zaklatom én az ifjúságot, nem akarom megfojtani őket! Ha ők most kettesben progiznak, Isten áldja őket! 😏😀 (Meg engem is!) És áldás, békesség! 😃
De aztán délután ők irkáltak nekem. Nem voltam rá felkészülve, de úgy látszik, csak hiányoztam egy picit, és kellettem, hogy folyamatosan küldözgessék az idétlenebbnél idétlenebb fotóikat meg poénjaikat. 😀 Annyira cukik voltak!
Én meg jókat nevettem. 😊 Élveztem, hogy kicsit "ott lehetek" velük, és nagyon boldog voltam! Nagyon! Hogy nyugodt lehetek a gyerekeim felől: szeretik egymást! Igénylik egymás társaságát. Aranyosak, kedvesek egymással. Szinte egymás legjobb barátai, -természetesen mindegyiküknek megvan a maga baráti köre. Jó érzés, hogy bizton tudom, ha meghalok, nyugodt szívvel hagyhatom itt őket. Jó emberek lettek. Igyekvőek, a jég hátán is megélnek. Rendben vannak!
Annyi év után ez a tudat életem legnagyobb ajándéka!
Szóval Olivér szombat-vasárnap látogatóban volt Budapesten a nővérénél, Mercédesznél.
Pénteken a szomszéd városban töltötte az estét Csabiékkal ottalvós "buliban". Nagyfiam baráti társasága átlag 25-27 évesekből áll, Olikám 19.
Csabim barátjának barátnője invitálta Olivért kifejezetten. Múltkor Csabinál találkoztak, ott ismerkedtek meg, és a csajszinak olyan szimpatikus lett a beszélgetések után, hogy kifejezetten kérte Csabit, hogy ha lesznek ilyen baráti találkák, hozza el Olit is 😊
Tehát Olivérke szombat reggel a szomszéd városkából vonatozott fel Pest Budára. 😊
Merci várta a vonatnál, hazatömegközlekedtek, elvoltak, megebédeltek nála, majd nyakukba vették a várost. A Halászbástyát, a Budai várat, a Várkertbazárt, majd étkeztek egy plázában, és közben meg is melegedtek.
A kora esti órákban ellátogattak Tibi atyához, s megittak nála valamit.
Az esti program Kislányomnál zajlott, jól elvoltak.
Vasárnap a kései reggeli után elzötyögtek a Keletibe, majd az én Kis Drágám vonatra ült és hazavonatozott.
Valamikor négy óra felé szedtem fel a városban, mert még egy helyi barátjával is összefutott teázni. (Élni tudni kell!)
Becsatolok Nektek néhány fotót, melyekkel bombáztak engemet szombaton 😏
Szép napot kedves Mindnyájatoknak! 😘😊
Egy ügy pipa -vagyis elintézve! 😃
Nagyon szeretem Angliát az eszméletlen korrekt ügyintézésük miatt!
Amihez joga van az embernek, ahhoz joga van, jár neki, megadják. Aki odateszi magát és dolgozik, ad az országnak, azt megbecsülik, és az ország is ad neki. Tisztességesen. Elvitathatalanul és korrekt módon!
Rendkívül segítőkészek és KEDVESEK minden hivatalos helyen! Odakinn elképzelhetetlen, az a (néha és néhol) idehaza fellelhető tapló stílus, lekezelő bánásmód, amit tapasztalhatunk bankban, önkormányzatoknál, egyéb irodákban. Elképzelhetetlen!
Az oktatásuk, nevelésük, mindennapi létezésük közege egy alapvető finom stílus MINDENKI IRÁNT. Tök mindegy, hogy az a valaki öreg, fiatal, színesbőrű, külföldi vagy hazájuk fia, jól beszéli-e a nyelvüket vagy csak makog. Segítenek! Mosolyognak, mindent megtesznek, hogy az ügy, amiben intézkedni szeretne az ember, megoldódjon, és elégedetten távozzon a kedves ügyfél.
Csak mindez borzasztó laaasssssúúúúúúú!!! 😆
Október közepén járunk és most sikerült minden iratot, igazolást, kivonatot, kérelmet, éves összesítőt, illetve céges kiléptető papírokat beszereznem EGYETLEN (bár igen fontos) igazolás kikéréséhez. Vért izzadtam már, és sokszor azt gondoltam, hogy képtelenség lesz mindent beszerezni, de tegnap postára tudtam adni végre! Hősnek érzem magam!!! 😃😃😃
Ezt volt a szerény kis levélke tartalma, amit küldtem
