Néhány házzal arrébb lakik egy öreg cipész, Miklós bácsinak hívják.
Nagyon szeretem, mert az a régifajta normális, rendes kisöreg! A háza nagyon szép, de még ízléses és nem túlzó, nem hivalkodó. Halvány citromsárga, kétablakos kockaház. Füvesített az utca, és magas fenyők vannak előtte.
Ahogy belépsz az udvarába ott is minden olyan szép rendezett: precíz fű, üde zöld, málnabokrok a szomszéd háza mellett, szőlőlugas gondosan felkötözve, ápolva, ami alatt hintaágy van. Két kisház: kamrának, és a másikban pedig a cipészműhelye van.
Amúgy Erdélyből települtek át 25 éve.
Miklós bácsi szereti a Jóistent, de ezt nekem sose kellett, hogy mondja, mert szavak nélkül is látszott rajta. Mindenén: a háza tájékán, a munkáján, a mindig kedves szavain, a mosolyán.
Amikor újra kiköltöztem ide, Erdőtelekre, akkor ismertem meg. Sokszor vittem hozzá cipőt, szandit, csizmát javíttatni. Az ígért határidőre minden egyes alkalommal készen volt minden: precízen, tisztességes (olcsónak mondható) áron.
Mikor kint voltam Angliában, Ő is sokszor eszembe jutott, és imádkoztam érte -mint ahogy a nagynénémért- hogy tartsa meg a Jóisten még, amíg hazaérek, mert ha nem is tudatosan, de az életem része. Meg még egy tucat idős ember itt. Nem tudunk róluk sok mindent, de ők is azok a láthatatlan támaszkerekeink ott, életünk bringája mellett. A finom érzékelőinknek kellenek, hogy észleljék őket, mikor óvatosan tapogatóznak: megvan még Miklós bácsi, Ilonka néni? A boltos Marika anyukája, a Marika néni? Igen! JÓ! Akkor minden rendben! És az élet észrevétlenül zajlik tovább...
Miklós bácsinak tavaly elhunyt a régóta beteg, szeretett neje.
Azóta megy összefele Miklós bácsi.
Ha az utcán meglátom, vagy a kertje végében, mindig nagy örömmel köszönök rá. Régi kisöreg :)
Szóval ma átvittem egyik rokon csajszink pénzét, amivel adós maradt, és váltottunk pár szót. Szomorúságomat jelzi, hogy öt mondat után kicsurogtak a könnyeim, és majdnem elsírtam magam. Mondtam is neki, hogy megyek, mert sírás lesz a vége.
Arról beszéltünk, hogy mit is tudunk tenni? Neki nagyon hiányzik a felesége. De most mit csináljon?! "Felkelek, teszem a dolgomat. Én mindig is kedves ember voltam. Szeretem a kedvességet. De most mit csináljak? Nősüljek meg 89 évesen? Ennyi év alatt nagyon sok mindent megértem. Elfogadtam. De nem úgy, hogy bántom magam belülről, hogy emésztem magam. Azt nem szabad, mert csak magunknak ártunk! Meg másoknak is. Azzal kell élnünk, amiben vagyunk. HA nem tudunk rajta változtatni!"
És ezt olyan szelíd hangon képzeljétek el, amilyenen csak tudjátok.
Hazáig szipogtam a bringán.
Arni. Édes Arnim! Kiszakad a szívem érte! :( Persze, hogy írogat, hogy vár... És sok időt szeretne velem együtt tölteni. Ha én írok, bármiről, akár arról, hogy kimegyünk a Büdös-tóra fürdeni, megjegyzi, hogy bárcsak ott lehetnék veled! Én ebbe bele fogok őrülni! :(
Nem tudom elképzelni róla, hogy itt éljen, mert hülyeség lenne elhagynia a jó állását azért, hogy sikeresen együtt tudjunk nyomorogni Magyarországon, miközben ő hozzávetőleg a 8-szorosát keresi az itteni béremnek.
Én viszont jelenleg képtelen vagyok (még) elhagyni az országot. Nincs lelki erőm. Ki vagyok merülve, alig vonszolom magam. Depis vagyok, nyűgös vagyok. Élni is nehéz... Még nem vagyok kész. A gyerekeim hiányát alig viselem, most úgy állok, hogy ha három napig nem jön át Albi, akkor már rátelefonálok, hogy baj van, és mindenképp jöjjön át, mert nem vagyok jól.
Mercim is nyit felém. Már néha annyira kedvesen ír, hogy kezdem elhinni van egy lányom is, aki (uram bocsá') szeret! Most kezdünk végre kötődni egymáshoz. Talán valami a múlt borús felhőiből kezd tovatűnni. Kezd.
Viszont szeretem A-t. Ha csak két mondatot váltunk megnyugszom, attól egész nap szárnyalok. Még mindig ugyanúgy gondolok rá, és azt gondolom, hogy Ő az enyém. Mégsem szeretném én rászánni magam, hogy én lépjek azért, hogy boldog lehessek. Valahogy legbelül mégiscsak azt érzem, hogy a természet rendje az, hogy a férfi közeledik, ő akar erősebben, utána adja magát a nő mindehhez. És akkor persze ebben a helyzetben közli Albert, hogy tervezi, hogy két évre kimegy Angliába! (Jókor Kisfiam, köszi!)
Nem tudom, nem tudom, nem tudom!
Recsegnek-ropognak az idegszálaim ettől az egésztől. De feladni nem tudom! Nem tudom...
Szóval ezért pityeregtem drága jó Miklós bácsinál.
"El kell fogadni, amin nem tudunk változtatni!"
De ez még nyitott kérdés, mert ezen még lehet!!!
Pussz:
Amálka, kettéhasadt szívvel
"El kell fogadni, amin nem tudunk változtatni". Gondolom, a 8-szor annyi fizetéséből nem telik egy magyarországi látogatásra sem, ugye? Ezt is el kell fogadni. :P :(
VálaszTörlésBocsánat, nem téged akarlak bántani, de én ezt már végigcsináltam, belepusztultam félig, és lehet, hogy sosem leszek túl rajta. Tanulj az én hibámból, kérlek, és ne hagyd magad teljesen meghülyíteni. ♥
Tudom, hogy féltesz, és köszönöm is! Hasonlókat éreztem érted én is anno...
TörlésÉn abban egyáltalán nem vagyok biztos, hogy ezt így akarom folytatni. Vagyis... Folytatni? Mit? Folytatni azt lehet, ami egyáltalán elkezdődött. ez meg... :/ Igazából néha azt gondolom, hogy az én gyengeségemnek köszönhetően fenntartok egy számomra igen kevés előnnyel és sok negatívummal járó állapotot.
A másik oldal persze élvezi minden pozitívumát ennek, és igenis van az a fogalom, hogy "női fürdő", vagyis amikor a női lényünkből fakadó erővel, kedvességgel, figyelemmel, gyengédséggel körbeveszünk valakit, ő feltöltekezik ebből, és... jól megvan, sőt: máshol kamatoztatja... :/
Tudom-tudom...
Igyekszem összeszedni magam, mert már teljesen enervált vagyok. Se célom, és erőm sincs semmihez :(
Nyaff!
Dobálj meg dinnyével, de nem Ő volt az aki 3 hónapig Rád sem bagózott, amikor közelebb költöztél hozzá?
VálaszTörlésA pasik amúgy mind hülyék ám.:):)
Dehogy dobállak meg dinnyével!!! :P :D Ha lenne, már nem lenne, mert megettem volna! :P :)
TörlésHát az úgy volt, hogy nem tudta, hogy ott vagyok. Egy héttel a hazaindulásom előtt kezdtünk beszélgetni, de nem árultam el neki, hogy már csak egy hetet maradok. Amikor újra keresett, már nem ért el. Írt, hogy hívott telefonon, de nem csörög ki. Mi lehet az oka? Akkor mondtam neki, hogy talán az, hogy itthon vagyok?... Akkor egy hónapot irkásztunk, ugye úgy volt, hogy megyek vissza pár hétre. Várt. Amikor meguntam -mert azt, hogy nem mozdul meg, azt mindig meguntam- megkérdeztem, hogy tényleg mondja meg most már, hogy miért ír állandóan, mert ez nekem kevés! Hagyjon engem, vagy jöjjön Ő énhozzám, mert nekem ez így nem felel meg. Azt írta, azért írok Anikó, mert még mindig szeretlek! Ilyen vallomásokat nem sokszor tett.
Aztán ugye semmi nem történt, én meg letöröltem-letiltottam karácsony után, mert elegem lett! Májusban feloldottam, akkor írt rám, azóta megint beszélgetünk időnként. Persze ő volt aki megsértődött a letiltás miatt...
Áhhh, így leírva tök béna az egész :D
Kényelmesnek gondolom. Tudom, hogy rajong értem, állandóan nézeget, és azt is tudom, hogy ha ott laknék, hozzá közel, akkor egy pár lennénk. Na, de ha szeretek valakit, és két óra a repülőút (megjegyzem tőlünk Budapestre is annyi felvonatozni -és még senki sem halt bele) szóval, ha szeretek valakit, ilyen régen volt találkozás és ennyi idő után , akkor megveszem magamnak azt az olcsó, fapados jegyet, aztán uzsgyi, elmegyek hozzá!
Nem igazán tudok mit mondani, csak hangosan gondolkodni :*
Na pont így gondoltam én is. Mert a szájkarate egy szintig elég, utána nem.:):)
VálaszTörlés