Elég nehéz írni ilyesmiről az embernek.
Nem is gondoltam soha, hogy kell majd erről írnom. 😐
Tizenkét éves koromban ismerkedtem meg egy, vagyis "a" barátnőmmel. Együtt komfirmáltunk, majd együtt jártunk középiskolába. Ezután a bentlakásos gazdaasszonyképzőbe, és együtt jelentkeztünk főiskolára is, csak őt nem vették fel.
Kevés eltéréssel mentünk férjhez, második fiam három hét eltéréssel született az ő első lányával. Az élet valahogy mindig párhuzamban haladt, hasonlóak voltak a problémáink, és a megoldásokat is ugyanott kerestük: Istennél.
Sokat tanultam tőle a kitartásról, hitről, Jézus személyéről, élő kapcsolatban lenni a kedves Istennel, aki szeret. Sok jót köszönhetek neki!!! Ezt nem tagadhatom el. Nem is akarom.
Hogy hogy jutottunk oda, hogy frászt kaptam már attól is, ha rámírt? Nem is tudom. Hosszú volt az út. Valóban sajnálom, hogy ki kell (már ki tudom) jelenteni, hogy nem kívánok kapcsolatban lenni azzal az emberrel, akinek oly sokat köszönhettem mindig is lelkileg. Akivel bármikor a fulladás határáig tudtunk röhögni. Aki mindig meghallgatott, vele nem volt titkunk -jó ideig. Én már csak akkor kezdtem elhallgatni dolgokat előle, amikor több soron rájöttem, hogy ő bizony fontos dolgokat nem mondott el nekem. Például, hogy összegyűjtött több százezer forintot egy beteg férfinek autóra. A f.búkról kellett megtudnom, hogy megvan a kocsi. Satöbbi.
Ez nekem nagy dolog, olyan, amiről tudnom kellett volna, mert azután, hogy azt is tudtam, mikor fingott... ez is volt legalább akkora horderejű.
...
Aztán folyt-folydogált az élet, hol csendben, hol hangosan, hol jól, hol tűrhetően, hol pocsékul, de mi mindig, mindenütt egymásért voltunk. Voltak persze kisebb nézeteltéréseink, vagy ami nekem nem tetszett 100%-ban, de hát ilyenek neki is voltak velem szemben. "Szeretni-megbocsájtani-szeretni" -ez volt az életfilozófiánk.
Telt-múlt az idő. Barátnőm leragadt a depresszió mocsarában, amit aztán se pszichológus, se pszichiáter, se csoportterápia, se keresztény coach-ok, senki nem tudott kikezelni, se túl sokat javítani a helyzetén. Azt mondták neki, túl intelligens. Én úgy fordítom: mindenkinek túljárt az eszén.
Én mindeközben megharcoltam, amit megharcoltam, benne a másfél éves gyógyszerszedést, az ájulásig fáradtságot, satöbbi, aztán a gyógyszerről való leszokást, és azt, hogy visszajöjjek az életbe. Tíz körömmel kapaszkodtam minden szalmaszálba. Egyedül. És sikerült!!!
Neki nem. Úgy, hogy volt nagyon jó munkahelye, nagyon jó keresettel, azt csinálja, ami az álma. Csodaszép háza van, tömve szép dolgokkal, és (válás után) most nyolc éve újra férjnél egy olyan embernél, aki a tenyerén hordozza. Szülei élnek még. És (!!!) mindig minden szar. Az élet szenvedés, az emberek szemetek, önzőek, az Isten hol van már, mert ménemsegít, mert mondjuk nem veheti meg a 26. angol porceláncsészéjét.
Hosszú lenne felsorolni, és az iránta érzett tiszteletem nem is engedi, hogy kiadjam őt, de egy éve durván kezdett bennem szakadozni valami. Az a bizonyos cérna. Először csak feszült, majd pattogzottak el szálak, végül kábé öt hete én bizony, az örökös zaklatása után, rá bírtam zúdítani mindent. Sajnálom, hogy egyben fakadt ki, de nem bírtam idegekkel tovább.
Hogy mit? Nehéz megfogalmazni. Tapadt rám. Oké, hogy barátnők vagyunk, de egyre kellemetlenebbé vált, hogy minden nap beszélnünk kell, de minimum írnunk, ha jó az időpont nekem, ha nem.
Nehéz volt, hogy csak és kizárólag negatív dolgokról értesülök. Lefárasztottak a rossz hangulatai. Úgy értem mindig az volt neki. Vagy arról olvastam pár odavetett sorban hajnal hat után, hogy szar az élet, vagy azt, hogy apuékat kórházba viszem, vagy, hogy ocsmány vagyok (mármint ő) vagy, hogy rohanunk a halálba, vagy, hogy a szegény lánya vizsgázik és mennyire kivan ő ettől. Csak negatív, lehúzó megjegyzések, első ébredés után, éhgyomorra. Én elolvastam, ő meg elment dolgozni. A végén már úgy éreztem, mintha reggelente mindig nyakonhánytak volna...
Volt, hogy kértem, hogy pozitívumokat is említsen, persze volt sértődés, legalábbis ezután ha hívott mindig megjegyezte, hogy "nem akarlak lehúzni, de..."
Szóval vége úgy lett, hogy mikor megírtam a véleményem neki, hogy ne haragudjon, de nem tudok mindig rendelkezésre állni, sokszor vagyok fáradt, és én is mindjárt 50 vagyok, már nem tudok úgy lelki terheket elhordozni, mint 20 évesen, akkor besérült, de nem akárhogyan! Az is benne volt az üzenetemben, hogy már zaklatásnak érzem azt, hogy 3-4-szer hív, és ha nem veszem fel, és nem hívom vissza, akkor mindjárt jön egy üzenet, hogy: "Már nem szeretsz? Csak szólj ha már nem vagy a barátom, és akkor nem zavarlak". Elég terhelő minden egyes nap egy 50 éves nőnek elmondani, hogy szeretem. Tudnia kell! Hisz szeretem. A támasza vagyok. Nem változik egyik napról a másikra nagy hirtelen semmi!
Hogy én milyen választ, majd válaszokat kaptam ezután, azt nem gondolnátok! Én se gondoltam! Egyébként a férjével való tíz évnyi közös életük során még soha nem voltak nálam együtt a férjével, és ő sem hívott engem hozzájuk, hogy mondjuk egy tea mellett beszélgessünk együtt. Hisz végülis én voltam a legjobb barátnője, vagy a mi a szösz?! Kezdtek egyre furcsábbak lenni dolgok, utólag visszatekintve évekre is.
De a szög kibújt a zsákból, olyan nyers, sértegető, lekezelő válaszokat írt, amiből számomra igazából most világosodott meg az ő igazi jelleme: ellentmondást nem tűrő, leuraló, mindenkit a nyafogásával a saját uralma alá hajtó, módfelett önző, pénzsóvár nő. Egy passzív-agresszív!
Különböző helyeken üldöz (mai napig!!!). Már nincs olyan internetes csoport, ahová nem lépett volna be utánam. A kommentjeimet kommentelte. A lánya ismerőse lett a volt angol főnökömnek! 🙄 Biztos ismerték egymást valahonnan... És még ezer kiábrándító dolog!
Oszt máma megint kaptam egy nyaklevest az élettől, hogy ne csak korlátozgassam, hanem töröljem is mindenhonnan, mert még mindig a nyakamba liheg: egy volt osztálytársunk kamionozik. 25 éve. Ma kirakott egy képet, hogy "Negyed évszázada". Jobb oldalt a Laci a képen egy kamion előtt. Odakommenteltem, mert kedvelem őt, hogy "Ki ez a jóképű fiatalember ott a képen?" 😊 De most nem jött be nekem az élet,mert visszaírt, hogy a kollégája, és ő fotózott. Basszuuuus 😁 Ezt benéztem. Na mindegy!... 😁 Megláttam, hogy valaki beröhögőzte a Laci válaszát. Gondolhatjátok, hogy ki! Igen, a "barátnőm"! Pff. Hát nem kicsinyes? Ezen élvezkedik, meg gúnyolódik, hogy nem jól láttam valakit egy fotón, és akkor most jól kiröhög engem?! Persze, mert azt hiszi szerintem, hogy ezek a f.búk dolgok ennyire kikészítenek engem is. Most majd a Dunába vetem magam, mert annyira fájni fog, hogy ő észrevette egy tévedésemet, és kiröhögött.
Szóval ezek azok a dolgok, amiktől meg lehet utálni egy embert.
Még mindig sajnálom!
Ui.: ha van egy jó barátotok, akkor legyetek vele őszinték, kedvesek, közvetlenek, nyíljatok meg előtte, mert az nagy kincs! Ha hülye, nem kell mindig megmondani neki. Ha ti vagytok hülyék, kérjetek bocsánatot tőle. Minden megoldható, de csak ha egyenrangú felek vagytok, és tisztelitek egymást.
Puszi!
