Az alvó oroszlán

Felébredt. Felébresztették... El sem tudom mondani, mennyi energia, szeretet, visszafogott rajongás, perzselő vonzalom és kötődni akarás szabadult fel bennem nagy hirtelenjében, és a szerelmi boldogság utáni égető vágy. Valaki volt olyan bátor, hogy koncot dobott a bennem alvó oroszlán elé. Az én oroszlánom egész nyáron figyelte őt, és élvezte a társaságát nagyon! A fél szeme és fél füle mindig a figyelésé volt: ha kikerült a látókörből ő, akkor mindig kihűlt a világ. Elég volt csak annyi napközben, vagy éjjel: igen látom, ott van. És akkor megint minden jó volt. Melegség lett. Csend. Bizalom. Nyugalom. Szelíd megnyugvás. Ha jött, csak mosolygott, és én is, találkozott a szemünk egy pillanatra és az tökéletesen elég volt. Ó, Istenem, hányszor kérdezte a többiektől, mikor dolgoztunk és nem látott, hogy "Where is Aniko?" És ez csak most tudatosul bennem. Számtalan dolog. Megmondták hol. Hallottam a kérdést valahonnan és mindig azt gondoltam, új munkám lesz, de nem, nem lett. Nem jött oda hozzám. Ezerszer volt ilyen: "Anikó hol van?" Ott voltam valahol -és ment tovább. Sosem jeleztünk egymás felé egyértelműen semmit. De bennem őrült rajongás van iránta, mondhatom, hogy szinte az első pillanattól. Azt hiszem le sem tagadhatja, hogy benne is. :) Mikor hazajöttem, két nap múlva jeleztem felé, hogy szerencsésen hazaértem, és minden rendben. Az élet szép és puszilom. Azonnal visszaírt, hogy örül. Ezután minden este írni akartam neki, hogy hogy van, vagy simán csak, hogy hiányzik. Mindig a kezemre csaptam -gondolatban- nem tehetem meg. Több okból sem, és én vagyok a nő, meg kell tartanom a méltóságomat. Meg egyébként sem tudom mit érez, érez-e egyáltalán valamit, vagy csak a rezgő lelkem lát bele mindent egy simán csak udvarias, törődő, kedves férfi megnyilvánulásaiba. (?!??) Minden este a kezemre csaptam gondolatban. Aztán végül ő írt :) Két hét múlva. Semmi különöset, de a felütés több volt, mint kollegális... Jókat kacarásztunk. Pár nap múlva megint írt. Hmmm. (Megjegyzem ez azért meglepő, mert abszolute nem szeret irkászni, nem az ő világa és a mögöttünk lévő egy évben sosem tette) Kedves volt, de megint többet éreztem ki belőle, mint puszta barátságot. Legközelebb megírtam, hogy nem vagyok jól. Pár nap múlva rákérdezett, hogy vagyok ma? Elmondtam, hogy köszönöm jobban és meséltem kicsit. No, itt aztán kibújt a szög a zsákból, mert mondhatni huncut lett. Vihogtam és borzasztóan örültem, persze maradtam viccesen visszafogott. Másnap kaptam egy kis videót: egy marionett báb énekel egy lánynak, igen pörgősen -hangosan nevettem- hogy még mindig szereti, jöjjön vissza oda, ahová tartozik! "Jó voltam hozzád bébi, hát most ne hagyjál egyedül" És még vagy négyszer jön a refrén, hogy gyere vissza hozzám! ???????????????????????????????????????????????????????? Na, ez kell egy szerelemre kiéhezett Amálkának. Ez kell????? :D :O Vagyis egy oroszlánnak... Hhh *sóhaj* Írtam pár vicces sort, aztán egy egész napig gondolkodtam az egészen. Most akkor ez mi? Mit gondoljak? Vicces videó? Vagy szerelmi vallomás? Jajjj, nem nekem való az ilyesmi... Aztán úgy határoztam, hogy úgy lesz, ahogy elhatároztam már több ízben, az életem minden területére nézve: szenvedéllyel fogom élni az életem! Ő az a férfi, akivel el tudnám képzelni az életem?! AZ!!! Akkor? Hát... kapott ő is egy videót. Dalban mondtam el. Ennél egyértelműbb szerelmi vallomás a világon nincs. Várom a választ... Hideg van. Nélküle.